I don't care {YoonGi fanfic.} (befejezett)

7. rész

Violet legnagyobb meglepetésére egy színház mellett álltak meg s míg a férfi rollerét láncolja egy vascsőhöz addig Violet jobban szemügyre veszi az épület mellé helyezett hirdetőtáblát. A színház heti műsora van kitűzve, mi mikor lesz, hánytól és mennyi a belépő. Nem találja túlzóan drágának ám nem fizetne 25 dollárt azért, hogy egy csomó pink harisnyába öltözött férfit lásson ugrándozni a színpadon. Ha erre vágyna akkor elmenne egy melegbárba, az úgyis ingyen van.

- Mehetünk?

A mellé lépő férfire pillant kinek vakító mosolyát kezdi egészen megszokni. Karját eltartja testétől mintha azt akarná, hogy karoljon belé. Violet azonban túlzónak találja az efajta erőltetett kedvességet így egymaga indul meg a bejárat felé. YoonGit nem zökkenti ki a lány makacssága, hamar beéri. Az ajtóra a zárva felirat van kiakasztva, így Violet a nagy lendületében megtorpan. Kérdőn mered a táblára és nem érti tulajdonképpen most miért is vannak ott. YoonGira pillant aki mint mindig most is magabiztos arccal néz a fiatalabb lányra.

- Minek jöttünk ide?

- Csak mutatni akarok valamit.

- Ha nem vetted volna észre zárva van. Hogy akarsz bejutni oda?

- Csak mert valami látszólag zárva van az még nem azt jelenti, hogy nincs nyitva. -kacsint rá.

- Ez mit is akarna jelenteni?

- Csak nyisd ki az ajtót.

Összeráncolt szemöldökkel fordult vissza a kétszárnyas ajtóhoz amit belökve szinte leesett állal vette tudomásul, hogy az mégsincs annyira zárva. YoonGira nézett aki egy diadalittas mosoly kíséretében ment előre. Mutatta a lánynak az utat merre kell mennie. Bár Violet volt már ott mégis annyira rég történt már ez, hogy szinte idegennek tűnik minden egyes lépcsőfok és minden folyosó. Néhány kisebb kanyar után a hatalmas, függönnyel eltakart, fényesre lakkozott színpadon kötöttek ki. A hátsó résznél már felsorakozva álltak a díszletek a hattyúk tavához, de javarészt üres volt az egész placc. Csupán egyetlen óriási, metál fekete fényezésű zongora állt a hely kellős közepén. Violet megtorpant a hangszer láttán. Emlékképek kezdtek megjelenni előtte, úgy villogtak akár a diafilmek képkockái. A színpad, a fények, a teltházas nézőtér, az éljenző sikoltozások, szülei büszke tekintete és ő ahogy a színpad közepén áll kezében virágcsokorral miközben őt ünneplik. Szíve belefacsarodott az emlékbe, el akarta felejteni. Rögtön az járt a fejében, hogy a rolleres srác vajon miért cipelte el oda. Mért pont olyan helyre kellett vinnie ahol ilyen fájdalmas emlékek gyötrik? Bár tudja jól, hogy nem hibáztathatja a férfit, hiszen ő ezekről a keserves dolgokról mit sem tud -és soha nem is fog- mégis némi harag volt irányába amiért a színházban voltak.

- Na hogy tetszik? -fordult körbe.

- Csak egy színház. -vont vállat, „nem érdekel” stílusban.

- Hát azért ezt nem mondanám. Ez a hely maga a csoda. Gyere! -foglalt helyet a zongoránál.

- Kössz de jó itt is. Miért vagyunk itt?

- Emlékszel meséltem neked a kollégámról aki idehívott a nyáriszünetre? Nos ő ennek a színháznak az igazgatója. Személyesen még sosem voltam itt de rengetegszer láttam az előadásait és a tanítványai fellépéseit. Megkért segítsek a szervezésben.

- Értesz hozzá? Mármint ezekhez a színházas dolgokhoz? -sétált közelebb.

- Hát... Tekintve, hogy zenei szakon végeztem a főiskolán és a Berkleen tanítok, igen szerintem értek hozzá. -mosolygott kitartóan.

A lány levegője tüdőjében rekedt az iskola hallatán. Szíve össze-vissza kalimpált, sosem hitte volna, hogy valaha is még bármi hozzáköti majd ahhoz a főiskolához. Lábai megremegtek az emlékképre ahogy kezeiben szorongatja a Berkleere való jelentkezési lapját. Egy újabb fájó emlék.

- Talán valami rosszat mondtam? -pillantott Violet gondterhelt, elsápadt arcára.

- Nem, csak... -nyelt egy nagyot- Tudsz rajta játszani? -bökött a zongora felé.

- Igen. Játszak valamit? -paskolta meg magamellett a helyet ahová Violet bármiféle ellenkezés nélkül ült le.

Nem válaszolt a férfinak csupán a fehér és fekete billentyűket nézte s olyannyira fogvatartották tekintetét mintha valamiféle mágiával lennének meghintve. Ujjain bizseregni kezdett a bőr, mintha azt akarná, hogy érintse meg a hangszert. Ökölbe szorította kezeit és combja alá nyomta azokat. Lehunyt szemekkel próbált erős maradni, ajkait összeszorította majd próbálta felidézni mit is kérdezett tőle az imént a fura idegen srác. Ja tényleg, hogy játszon-e valamit. De vajon jó ötlet az ha elkezd a zongorán játszani miközben ő ilyen közel ül hozzá? Mármint a hangszerhez, nem a férfihoz.

- Stay with me.

Nem mondott előadót, nem mondta melyiket -hiszen nem egy zene van ilyen címmel a slágerpiacon- ám YoonGi a régen hallott de ismerős dallamokat kezdte el leütni a billentyűkön. Mintha pontosan tudná mit akar, mintha tisztában lenne melyik zenére gondolt. A dallam hol lassú, hol kicsit gyorsabb. A lány fejében szólt a dal, a szöveggel együtt. Lehunyta szemeit. Félt ha tovább nyitva tartja elsírja magát. Szíve annyira diktálta tempóját, hogy az előtte álló zongorát is alig hallotta. Zihált, nem kapott levegőt. Ujjai ugyanazt a ritmust játszották amit a férfié. Mikor YoonGi már a második refrénnél járt Violet nem bírta tovább, kirohant az épületből. Mellkasát szorította, tüdeje égetett az oxigénhiánytól. Arca nedves lett könnyeitől, lelke apró darabokra tört. Hallotta a bentről szóló lépteket és a következő pillanatban a bejárati ajtó kicsapódott.

- Jól vagy Violet? Mi a baj, mi történt?

- Soha többé ne csináld ezt velem! -ordított rá. Az arra sétáló emberek kíváncsian, fürkésző tekintettel bámulták a kiabáló lányt. Nem értették mi baja.

- Mit ne csináljak? Talán nem tetszett a dal? -bökött a bejárat felé.

- Nem a dal... Csak... -akadtak el szavai, annyira ideges volt azt se tudta mit mondjon mérgében- Ne hozz ide többé! Utálom ezt a helyet, a zenét, meg minden mást is világos!? Hagyj engem békén!

Faképnél hagyva a férfit az első taxit leintette és nem törődve azzal, hogy talán az a legdrágább vállalat a taxisoknál, elviharzott onnan. Idegesen vágta hátra magát az ülésben, az sem érdekelte ha a sofőr őrültnek nézi. Az egész lénye tombolt, forrt a dühtől. Nem egészen a férfire volt ideges, de valahol mégis. Utálta amiért arra a helyre vitte el, azt a dalt játszotta neki és gyűlölte a hangszert ami oly gyönyörűen szólt. Agya pontosan tudta, hogy YoonGi nem hibás hiszen fogalma sincs semmiről, mégis nem tudta nem utálni.

Hazaérve ugyanaz a szürke és rendetlen lakás fogadta ahol főnöke is járt korábban. Azóta sem takarított ki. A falnak támaszkodva csúszott le a földre, teste rázkódott a zokogástól. Rég volt már ennyire mélyponton és akkor sem tudott egyedül kikászálódni onnan. Félt, rettegett, hogy netalán újra ugyanabba az állapotba kerül, és csupán az előtörő emlékei miatt. És itt ismét a folyton mosolygó, rolleres fiú jutott az eszébe, kinek felbukkanásával az elnyomott, magában eltemetett emlékei, lezártnak hitt fájdalmas múltja kezd újra utat törni és átvenni felette az uralmat. Tudja jól, hogy ehhez a fiúnak semmi köze ám mégsem képes nem hozzákapcsolni a dologhoz. Még ha nem is szándékosan de szerepe van a mostani hangulatához és lelkében érzett fájdalmához. Talán jobb ötlet lenne ha többet nem találkoznának. Ha véget vetne ennek a barátságnak sem nevezhető kapcsolatnak. Akarva akaratlanul de a rolleres srác rossz hatással van rá, mégha nem is akarja őt bántani.
Egyszer már újra kezdte. Nagy nehézségek és küzdelmek árán. El nem mondható harcai voltak mind magával mind pedig a külvilággal szemben. És a már akkor ránehezedő nyomás akkora volt, olyan súlyokat tett a vállára, hogy nem bírta egyedül. Ha nincs MeiLing és a szülei nem tudott volna kikecmeregni abból a gödörből ahová akaratán kívül esett bele. De most más a felállás. Mei már nem bízik benne, megunta őt és szeszélyeit és egyáltalán nem biztos abban, hogy ha ismét egy gödör alján végezné kisegítené-e őt onnan. Amit persze megért, ám valahol mégsem. Hiszen pontosan MeiLing az aki tudhatná miért olyan amilyen. Neki kéne megmagyaráznia döntései okát? Hiszen tisztában van velük. Épp ezért nem érti, hogy mért nem képes őt megérteni és elfogadni így ahogy van. Nem tud újra ugyanaz a Violet lenni, mint rég hisz az a lány már nem létezik. Meghalt egy műtőasztalon, tíz évvel ezelőtt.

(Akit esetleg érdekel a dal Danity Kane - Stay with me-je. Egy meghallgatást megér, szerintem gyönyörű dal.)