I don't care {YoonGi fanfic.} (befejezett)

11. rész

A kezdeti fellángolás és elhatározottság hamar elszállt amint Violet haza ért. Bár a lakást sikerült tisztára varázsolnia bátyja megérkezése előtt ám lelkében megbúvó érzelem kavalkád nagyobb zűrzavart csinált mint egy csapat komisz gyerek az óvodában.

A csengő megszólalása egy új kezdet elindítását jelentette. Tenyere izzadt mikor a kilincsért nyúlt, szíve torkában dobogott. Próbálta leküzdeni idegességét de testében pulzáló erei mintha csak láva folyamokat sodornának magukkal. Josh mosollyal arcán ment beljebb a nappaliba és kérés nélkül foglalt helyet a kanapén. Violet elidőzött néhány másodpercet az ajtónál de tudta nem ácsoroghat ott örökké. Fejét elválasztva az ajtófélfától sétált oda testvéréhez és ült le mellé, a három lépés távolságot maximálisan betartva. A csend mint régi barátjuk úgy telepedett közéjük, s mintha ragasztót is vitt volna magával, nem akart onnan elszakadni. Violet agyát ellepték a gondolatok és a kérdések amikre mindig is szeretett volna válaszokat kapni, csak valahogy sosem volt elég bátorsága, hogy feltegye azokat. Josh hasonló érzésekkel szívében figyelte huga érzelemmentes arcát, melyet a legprofibb pókerezők is megirigyelhetnének tőle. Tudták el kéne kezdeniük azt a bizonyos beszélgetést de valahogy egyikük sem akart az első lenni. Végül Josh legnagyobb meglepetésére Violet kezdett el beszélni.

- Elmentél Josh. Miért? -nézett rá.

- Mert Katy és én végre együtt akartunk élni, egy családként. Cody is útban volt és tudod milyen volt apa Katy-vel? Sosem fogadta el őt. Én pedig nem akartam elveszíteni a szerelmem az apánk idióta viselkedése miatt.

- De akkor is elhagytál. Tudtad, hogy mennyire beteg vagyok és azt is, hogy mennyire szükségem lett volna rád. Tebenned bíztam a világon a legjobban és te voltál az aki cserben hagyott. -nyelte vissza könnyeit- Én... Én ezt nem tudom megbocsájtani neked Josh, hiába is szeretném. Egyszerűen nem megy. -tördelte ujjait.

- De én nem hagytalak el Vi, csupán a szomszédos városba költöztem. De minden héten visszamentem hozzád, csakis miattad mentem vissza abba a házba.

- Méghogy minden héten! -pattant fel idegesen- Kétszer jöttél vissza aztán nem jöttél többet. Mindennap az ablakomra tapadva vártam, hogy felbukkanjon az a kibaszott roncs amit te kocsinak neveztél, de nem jött, nem bukkant fel! Magamra hagytál.

- Ez nem igaz Violet! Én mindig odamentem. Apa volt az aki nem engedett be hozzád. -kiáltotta neki vissza.

Violet szavai torkán akadtak, pupillái kétszeresükre tágultak, szíve nagyot dobbant. Igaz lenne?

- Folyton az ajtóban volt mikor már az utca végében várt azzal, hogy nem mehetek el hozzád meg hogy én elhagytam a családot így semmi jogom nincs ahhoz, hogy látogassalak. Volt mikor órákat veszekedtem vele. A végén pedig már annyira elfajult a dolog, hogy távolságtartást kért ellenem. Azt mondta zaklatom a családot és nem hagylak téged békén. És mivel kiskorú voltál a rendőrség persze apának hitt nem nekem, hiába mondtam, hogy ez az egész egy nagy baromság. Igaz eleinte nem próbálkoztam miután megkaptam a hivatalos papírokat, elkerültem azt a nyomorult házat. De aközben is írtam neked levélben is és emaileket is küldtem.

- Én nem kaptam semmiféle levelet. -ingatta fejét.

- Hát, ezen nem lepődöm meg. Apa biztos gondoskodott róla, hogy ne kapd meg egyiket sem.

- De mért tett volna ilyet? Hiszen szeretett engem. Vagy nem? -nézett rá kérdőn.

- De igen, nagyon is. Épp ezért tette, mert szeretett. Engem viszont nem.

- Ugyan Josh ne hülyéskedj, apa szeretett mindkettőnket.

- Ez nem teljesen így van Vi. Sok mindenről nem tudsz, ami köztem és apa között zajlott. Kicsi voltál még és általában mindig akkor veszekedett velem vagy vert meg mikor te iskolában voltál vagy az egyik barátnődnél. Előtted ritkán kiabált velem.

- Én ezt nem értem... -masszírozta orrnyergét- Miért csinálta ezt apa és én mért nem vettem észre belőle semmit?

- Mert nem akartuk, hogy észrevedd. De ha többet akarsz tudni kérdezd meg anyát, ő elmondja azt amit tudni szeretnél. Én megígértem neki, hogy nem beszélek soha erről a dologról, ha ő akarja majd elmondja. Neked elég annyit tudnod, hogy én voltam a család fekete báránya és apának nem tetszett, hogy mi annyira jóban vagyunk. És a betegséged meg a Katy-vel való kapcsolatom remek ürügy volt számára, hogy szétválasszon minket. Ami be kell látni remekül sikerült neki. -mosolyodott el fájdalmasan- De tudnod kell Violet, hogy én sohasem hagytalak cserben, mindig veled voltam mégha a testem nem is. A kórházban is voltam. Láttam mikor betoltak a műtőbe, láttalak meghalni és újjá születni is. A rendőrök cibáltak ki onnan és lesitteltek 72 órára amiért megszegtem a bírósági ügyben megszabott szabályokat. De leszartam. Tudtam, hogy mivel jár ha odamegyek. Nem érdekelt semmi, a fiam sem pedig ő már otthon várt engem. Aztán apa teljesen elszigetelt mindentől és mindenkitől. Azt sem tudtam, hogy elköltöztetek New Yorkból. Próbáltalak felkutatni, kerestelek mindenhol. De Amerika nagy, és nekem fogalmam se volt, hogy apa milyen messzeségbe hurcolt el csakhogy ne találkozz velem. Érted már? Én veled akartam lenni, jó bátyád lenni és ápolni téged amíg teljesen fel nem épülsz.

A végére Violet könnyei úgy folytak, mint a legvadabb záporeső. Szíve fájdalmasan lüktetett, lelke darabjaira hullott szét. Egész teste rázkódott a sírástól, füle sípolt szinte nem hallott semmit saját zokogásán kívül. Még soha nem érzett akkora fájdalmat és bűntudatot, mint most. Hagyta magát megvezetni, hagyta, hogy apja elhitesse vele bátyja utálja őt és nem akar szenvedni mellette amíg ő lábadozik mivel "jobb" dolga is van annál. Rettentő nagy dühöt és csalódottságot érzett apja iránt, hiszen annyi éven át hazudott neki, annyi ideig elhitette vele, hogy a bátyja aki kiskorától kezdve sokkal több volt számára mint egy testvér, az pont a legnehezebb időkben fordult el tőle és hagyta magára. Ordítani tudott volna amiért ennyire naiv és hiszékeny volt. Legszívesebben addig pofozná magát amíg újra abba az időbe nem kerül, hogy két kezével ragadhassa meg apja ingjét és vághassa szemeibe „Nem hiszek neked!”. De sajnos tisztában van vele, hogy ez lehetetlen épp ezért mégnagyobb a lelkét összezúzó bűntudat. Ha akkor rájött volna, ha átlát a dolgokon, ha olvas a jelekből és a kimondatlan szavakból ma talán nem itt tartana. Annyi év, annyi felesleges fájdalom, annyi harag...

Bátyja karjaiba húzta a lányt és mellkasának döntve fejét igyekezte megvígasztalni, lenyugtatni még mielőtt sokkos dührohamot kapna. Tudta, hogy nem így kellett volna közölnie a tényeket, finomabban és csak apránként de talán valahol azért jobb is így, hogy egyszerre, kendőzetlenül adta tudtára a múltban történteket. Ha helyre akarja hozni a régmúltban elromlott viszonyukat ahhoz az kell, hogy huga mindenről tudjon, amit akkor még nem sejthetett.

- Annyira sajnálom Josh! -nyögte sírva- Minden az én hibám.

- Jaj dehogy a te hibád, ilyet ne is mondj hallod!? -megragadta karját és eltolta magától, hogy szemeibe nézhessen.

- De igen! Mert elhittem minden hazugságot amit apa mondott rólad. Elhittem, hogy már nem szeretsz és látni sem akarsz többé. Hittem neki mikor azt mondta, hogy a betegségem miatt mentél el mert nem bírtad elviselni, hogy folyton csak nyavajgok. Óh Istenem! -temette arcát kezeibe- Idióta voltam, egy kibaszott komplett idióta!

- Violet Willis, azonnal fejezd ezt be különben beviszlek a fürdőbe és addig locsollak hideg vízzel amíg emberi nyalóka nem lesz belőled, világos!?

- Sajnálom Josh! Mindent. Az a sok év te jó ég...

- Semmi baj Vi. A múlt már elmúlt. Ne rágódjunk rajta. És előttünk az egész jövő, amit már nem kell külön leélnünk. Mit szólsz hozzá? Újra kezdjük egy jobb élet reményében? Együtt. -nyújtatta ki kezét előre amire Violet ráhelyezte sajátját.

- Együtt.