I don't care {YoonGi fanfic.} (befejezett)

10. rész

Az ismerős hangra szinte pillanatok alatt boldogság és meglepettség kettőse költözik szívébe, és mielőtt át is gondolhatna mit csinál a fiú karja közé veti magát.

- Hát eljöttél. -nyögi pólójába.

- Persze. Mindig eljövök ha tudom szükség van rám. -óvatosan hámozza le magáról a lányt, hogy szemébe tudjon nézni- Mi a baj Violet?

- Semmi csak... -törli meg arcát mielőtt a férfi észrevenné könnyeit- Már azt hittem soha többé nem látlak majd.

- Én csak betartottam azt amit kértél tőlem, békén hagytalak.

- Tudom. Én csak... Sajnálom YoonGi, nem gondoltam komolyan. Hidd el az a sok ordítozás nem neked szólt, csupán...

- Rosszkor voltam rossz helyen ugye? -mosolygott szokásos stílusában, a lány legnagyobb örömére.

- Hát akár így is mondhatjuk.

- A kis kirohanásodnak köze volt a színházhoz ugye?

- Nagyjából. Nem lehetne, hogy ne beszéljünk semmiről csak üljünk egy kicsit? -foglalt helyet egy másik, remek állapotban lévő padon, YoonGi követte őt- Kérlek!

- Amit a szép hölgy szeretne. Ha arra van szükséged, hogy ne mondjunk semmit akkor meg sem szólalok, ígérem.

- Köszönöm! Hidd el, kimondhatatlanul hálás vagyok érte.

Violet lelke szinte szárnyalt a férfi közelében és, hogy nem utasította el élből szikla nagyságú kövek estek le szívéről. Rettegett attól, hogy a múltkori dühkitörése miatt YoonGi talán megutálja egy életre és ha össze is futnak majd valahol, úgy tesz majd mintha nem ismerné. Le nem írható megkönnyebbülést jelentett számára amiért ilyen könnyen megbocsájtott neki, hiszen akármennyire is bizarr és roppanttul ijesztő de úgy érzi szüksége van rá. Ő az egyetlen ember aki nem akarja őt megváltoztatni és nem kéri folyton arra, hogy legyen az az ember aki már soha többé nem tud lenni.
Közelebb somfordálva hozzá ráhajtotta fejét vállára, hogy érezze közelségét és tudja tényleg ott van nem csupán egy délibáb amit annyira látni szeretne. Kicsit tartott tőle, hogy YoonGi majd túlzónak találja közelségét és majd valahogy megpróbál távolabb kerülni tőle, de halovány mosollyal arcán nyugtatta meg lelkét, hogy bizony ő nem mozdul semerre sem.
Ami viszont kicsit megpiszkálta idegvégződéseit az az volt, hogy a férfinek bizony abszolút semmilyen illata nem volt. Se parfüm, se tusfürdő, esetleg a meleg okozta izzadtság érzés, semmi. De még a megevett kaját sem érezte amit napközben biztosan magához vett, hiszen nem néz ki úgy mint aki éheztetné magát. Fel sem tűnt volna neki a dolog, csupán szerette volna tudni milyen kölnit vagy esetleg sampont használ, aminek ha illatát megérzi azonnal hozzá tudná kötni. De így ez egy kissé nehézkes lesz.

A nap már lemenőben volt mikor Violet úgy érezte ideje befejeznie túlzásba vitt viselkedését és hazamenni. Csak valahogy sem lábai sem pedig lénye nem akart attól a padtól elszakadni. Vagy talán nem is annyira a padtól...

Erőt véve magán mozgásra parancsolva végtagjait felállt a férfi mellől, aki ugyanazzal a mosollyal nézett a lányra mint mikor először találkoztak.

- Haza kell mennem. -adta tudtára miért is kelt fel onnan- El kell intéznem egy dolgot.

- Segítsek talán?

- Nem kell, ezt egyedül kell megtennem. Ígyis épp eleget segítettél. Köszönöm!

Összekaparva időközben elvesztett bátorságát lábujjhegyre állt és egy apró puszit hintett a férfi arcára, kinek elkerekedtek szemei a lány tettétől.

- Ha tudtam volna, hogy egy néhány órás csendben ücsörgés kell ahhoz, hogy idáig eljussunk akkor legutóbb egy némafilmes mozira vittelek volna. -villantotta ki fogait.

- Majd legközelebb. De most sietnem kell. -indult el- Látlak még?

- Elég ha rám gondolsz és én ott termek. -kacsintott rá.

Mosollyal arcán intett búcsúzóul a fiúnak és sebes léptekkel indult el hazafelé, hogy végre megtegye azt amit évek óta csak halogatott. Telefonján kutatott azután a bizonyos telefonszám után, amire rálelve tárcsázta a számot. Alig csöngött ki kettőt a másik fél felvette a hívást.

~ Violet? -hangja roppant nagy meglepettségről árulkodott. Sosem gondolta volna, hogy valaha is hívni fogja.

~ Gyere a lakásomra fél óra múlva! -felelte határozottan, bármiféle köszönés nélkül- Egy esély Josh, egyetlen egy!

Esélyt sem adva a reagálásra bontotta a hívást s miután táskájába mélyesztette mobilját sietősre vette lépteit. Még előtte haza akar érni. Hogy kitakarítson, hogy összeszedje magát, emlékeit és a szavakat amiket majd bátyjának fog mondani. Amik talán nem fognak tetszeni neki de muszáj lesz kimondania végre amit hosszú-hosszú ideig csak eltemetett magában. És abban is 100%-osan biztos, hogy neki sem fog sok olyan szó tetszeni amit majd Josh mond a számára. De Meinek igaza van, előbb utóbb ezen túl kell esnie, hisz ahogy mondta is, nem menekülhet örökké a múltja elől.