I don't care {YoonGi fanfic.} (befejezett)

9. rész

A csöpp kis lakásban csend honol, pedig egyetlen bent lévő sem hajtotta álomra fejét. Bár, hogy ismét farkasszemet néznek egymással akár rémálomnak is nevezhető a hangulat.
Violet kezében egy képet szorongat, amit a vele szemben ülő férfi nyomott a kezébe s aminek a sarkai itt-ott megsárgultak az idő vas fogaitól. A rajta szereplő emberek tisztán kivehetőek, mégis olyanok mintha idegenek lennének. Az idősebb férfi kérdőn fürkészi a lány gondterhelt arcát, igyekszik rájönni mire is gondolhat éppen. Szíve boldogsággal telt meg, hogy ismét láthatja Violetet, ám a lány rideg és elutasító hozzáállása tüskéket okoznak szíve körül.

- Violet...

- Még mindig nem válaszoltál arra, hogy mért vagy itt! -vág szavába- Szóval, miért?

Pillant rá most először azóta, hogy beléptek a házba. Ahová csak hosszú győzködés után sikerült zöld utat kapnia a férfinak. Violet pillantásai dühösek, követelőzőek. Tudni akarja a válaszokat, ám a vele szemben ülő kicsit sem akarja megkönnyíteni a dolgát. Beletúr hajába és rá mosolyog a lányra.

- Rég láttalak. -feleli, kitérve a válasz elől- Gyönyörű nő lett belőled.

- Nem ezt kérdeztem Josh. Miért vagy itt? Egyáltalán hogy találtál rám?

- Hát nem mondom, nem volt egyszerű. Sokat kellett kutatnom utánnad de végül egy haveromnak hála sikerült kiderítenem, hogy a helyi pékségben vagy alkalmazott aztán idejöttem.

- Minek?

- Hogy beszéljünk Vi, azért. Eltelt tíz év. Nem gondolod, hogy ideje abbahagynod a bújkálást és ezt a nevetséges „leszarok mindent” hóbortodat?

- Ez nem hóbort! Tényleg leszarok mindent. És nem fogok beszélgetni veled Josh. Nem tudok úgy tenni mintha mi sem történt volna.

- Nem is kell. Erre senki sem kérne, soha. De nem gondolod, hogy ideje lenne már haza menned?

- Én itthon vagyok Josh. -mutatott körbe.

- Tényleg? -emelt fel egy dobozt, amiben romlott étel maradékok hevertek, itt-ott szőrt növesztve magukon- Ezt nevezed otthonnak?

- Nekem így jó. -pattant fel- Menj el jó? A francnak kellett idejönnöd? Húzz el innen! Abban úgyis nagyon jó vagy.

- Anyáék tudják, hogy itt élsz? Szóltál nekik róla?

- Nem és nem is fogok. És te se szólhatsz.

- Ugye tudod, hogy roppant gyerekes az amit most csinálsz?

- Hát ez van. -vont vállat- Elmennél már végre?

- Jólvan elmegyek. -ment az ajtóhoz- De a városból nem. Foglak még keresni és elérem, hogy beszélj velem.

- Ja, hát sok sikert hozzá. Na csáó!

Szó szerint kilökte Josht az ajtón és úgy bevágta mögötte, hogy azt hitte a helyéről is kiszakad. A fal mentén csúszott le a padlóra ahol addig-addig zokogott amíg álomba nem sírta magát.

&&&

Az eső úgy zúdult le a városra akár egy trópusi vihar. A cseppek úgy zörögtek a házak ablakain mintha kavicsokkal dobálnák azokat. A szél sok ember kezéből kicsavarta esernyőjét, teljesen eláztatva őket.

A pékségben ma csak Violet dolgozott, Mary kimenőt kért anyja születés napi összejövetele miatt. Violet amúgysem szerette ha dolgoznia kell de így, hogy barátnője sincs az oldalán egyenesen kibírhatatlannak véli napját. Az összes ember után aki csak betér az üzletbe fel kell törölnie, a becibált sár és az eső okozta vizes lábnyomok miatt. Főnöke roppant allergiás a tisztaságra, így még ha abszolút nincs is ínyére a dolog, muszáj megcsinálnia.
Tizenegyet ütött az óra. Lassan ebédidő, azaz megkezdődik a nagyobb roham. Legtöbben a röpke kimenőjükben ugranak le ebédjükért vagy akinek több is jut fél óránál az el is intézi a napi bevásárlást, amire a munkaidő után úgysem lenne energiája.
Violet unottan ül kihűlt kávéja felett, fejben igyekszik felkészülni a nagy hajszára. Főnöke az emeletről sétál lefelé, kezében telefonja amin úgy gépeli a szavakat mintha az élete múlna rajta. A lány nem akarja megzavarni dolgában, nehogy épp egy fontos ügyféllel beszéljen, így továbbra is csendesen üldögél a pult mögött. Miután MeiLing megírta azt a fontos emailt a lány mellé sétál és a pultnak döntve csípőjét keresztezi karjait mellkasa előtt. Violet felpillant rá.