I don't care {YoonGi fanfic.} (befejezett)

20. rész

A pékség falai mintha a szokásosnál is szürkébbek lennének, s a vendégek kik az üzletbe mennek vásárolni mintha átnéznének Violeten.
Mióta végetért a verseny és visszatértek Springfieldbe valami teljesen megváltozott. Azóta a nap óta Violet nem látta a férfit és hiába próbálta megkeresni, mintha a föld nyelte volna el. Szeretett volna egy utolsó közös délutánt ott Louisianaban mielőtt hazajönnének. De a fiú egyszerűen eltűnt. Mintha ott sem lett volna. Persze bántotta a dolog de ott legalább lekötötte a verseny és az, hogy MeiLingnek segítsen, de mióta visszatértek és az élete újra egy mókuskerék lett minden egyhangúvá vált. Minden egyes eltelt nappal érzi a ránehezedő súlyokat és a húzó érzést ami mindig egy kicsit a mélybe taszítja. A kezdeti boldogsága hamar elmúlt, hiába, hogy a zene egy pár perc erejéig újra élete részévé vált. Úgy érezte ez mind mit sem ér ha a férfi nincs mellette. Hiszen mégis csak neki köszönheti, hogy aznap játszott és azt is, hogy egyáltalán nem kap pánikrohamot ha meglát egy hangszert. Talán MeiLingnek mégis csak igaza volt. Többet érez a férfi iránt mint kellene és ezért érzi úgy, hogy ha ő nincs vele akkor nem találja a helyét sehol.

Éppen ebédidő van. Az üzletben sajtósok vannak és újságírók. Mindenki az üzletvezetővel akar interjút mióta második helyezést ért el az országos versenyen. Hamar híre ment a városban és a forgalom is jócskán megemelkedett. Aminek Mei nagyon örült, ahogy alkalmazottai, Mary és Violet is. Csupán ő túlságosan szomorú volt ahhoz, hogy kimutassa.

A riporterek a két lánnyal is készítettek 1-1 rövid interjút, hogy milyen ott dolgozni, szeretik-e a pékséget, milyenek a vásárlók, szigorú-e a főnök. Természetesen csak is mindenféle szépet és jót meséltek munkájukról, még akkor is ha valójában egy teljesen más igazságot takarna a valóság. Nem akartak rosszat MeiLingnek ahogy az üzletének sem, amibe az egész pénzét és életét belefektette.

Miután a kis interjúk lezajlottak és újra nyugalom költözött a boltra a két lány szusszanásként egy kávé mellett döntve ültek le beszélgetni a pult mögé.

- Na és milyen volt Louisiana? Nem is meséltél még semmit.

- Semmi extra. Ugyanolyan város mint a többi. -von vállat- Nem sokat láttam belőle, leginkább Meinek segítettem a versenynél.

- Tényleg? Azt hittem más is történt. -ráncolta össze szemöldökét.

- Hogy érted ezt? Mi történt volna?

- Nem tudom, épp ezért kérdezlek most erről. Mióta visszajöttetek tök fura vagy. Még a szokásosnál is jobban. Biztos nem történt veled semmi?

- Nem semmi, esküszöm.

Mielőtt tovább hazudhatott volna telefonja csörögni kezdett s a hívó fél nem más volt, mint testvére Josh. Nem akarta felvenni viszont a Maryvel való beszélgetést még kevésbé szerette volna folytatni, így inkább bátyja mellett döntött.

~ Mivan Josh mit akarsz? Épp dolgozom.

~ Hova a fenébe tűntél!? -pirított rá idegesen, még a telefont is el kellett tartania fülétől nehogy megsüketüljön a végén.

~ Mivan?

~ Már napok óta próbállak utolérni! Kerestelek mindenhol, a lakásodon is voltam.

~ Mi? Te itt voltál Springfieldben? Mikor?

~ Pár napja. Tudod te mennyire aggódtam érted? -kiabálta- Azóta a telefonbeszélgetés óta próbállak elérni.

~ Louisianaba utaztam a főnökömmel egy versenyre. De várj már, most tulajdonképpen minek kerestél annyira? Hogy személyesen is drogfüggőnek nevezhess?