I don't care {YoonGi fanfic.} (befejezett)

16. rész

Ahogy főnöke ígérte már hatra ott volt érte a lakásnál és egy kisebb leszidást kapott amiért a padlón fekszik és amiért még mindig nincs összecsomagolva. Violet bármilyen visszaszólás, kifogás vagy duzzogás nélkül pakolt el táskájába néhány ruhát és úgy ahogy volt, a tegnapi cuccában ült be az idősebb nő kocsijába. Se átöltözni, se megfésülködni sőt még egy kávét sem ivott. MeiLing roppant furcsának találta viselkedését, még soha nem látta a lányt ennyire magaalatt, pedig voltak napok mikor (számára) ok nélkül sírva fakadt. Aggódott érte s bár rettentően szerette volna tudni mi baja van nem kérdezett tőle semmit és nem tette szóvá leharcolt külsejét sem. A kesztyűtartóból előhalászott egy csokit amit a lány kezébe nyomva szó nélkül tudatni akarta vele, hogy ő ott van vele ha beszélni akarna valakivel és számíthat rá mindenben. Violet egy mosoly szerű fintorral fogadta el a nő kedves gesztusát és a kocsi ajtaján lévő tartóba csúsztatta a kakaós-rumos csokirudat. Mei nem szólt semmit csak elindította a motort és útnak indultak.

&&&

Louisiana. A város gyönyörű volt, minden szempontból. Az emberek itt is akárcsak Springfieldben siettek valahová. A nyári hőségben mindenki rövidnadrágot, szoknyát és pólót viselt. A legtöbb járókelő kezében vagy egy frissen hűtött ásványvizes palack volt vagy egy olvadozó félben lévő fagylalt. Violet és főnöke a csúcsforgalomban kialakult dugóban rostokolnak, legalább már egy fél órája. A kocsisor hosszú, az idő fogytán, nekik pedig időben a motelhez kéne érniük, hogy odaérjenek a verseny második fordulójához való bejelentkezésre. MeiLing idegesen dobolt körmeivel a kormányon s magában az összes trágár szót elmondta amit az Amerikában eltöltött évei alatt megtanult. Nagyon akarta azt a versenyt, s ha nem is nyer de jó helyezést szeretne elérni, hogy népszerű legyen és híre menjen pékségenek, hogy egy nap megvalósítsa álmát és üzlethálózatot nyisson. Violet tudta, hogy főnöke mennyire ideges és, hogy mennyire izgul s tisztában volt vele neki most támaszt kéne nyújtania, segíteni neki, megnyugtatni de nem ment. Egyszerűen képtelen volt másra gondolni, mint arra, hogy a férfi kiben megbízott s kit rövid időn belül eléggé megkedvelt így elárulta. Hogy tehetett ilyet? Vajon bátyja mennyit fizethetett neki, hogy mindezt eljátsza ráadásul ennyi ideig és ilyen profin? Elképesztő.

A kocsisor negyed óra után kezdett el előre mozgolódni, s araszolva ugyan de legalább megállás nélkül haladtak úticéljuk felé. Az autóban frusztráló csend honolt. Mindkét utazó félnek erősen lekötötte gondolatait a saját mélybe húzó aggodalmaik. A motelhez érve sietve mentek a recepcióra, hogy a szervezők által lefoglalt szállásukat átvehessék. A gyors becsekkolás után azonnal szobájukba mentek ami bár nem a legluxusabb hely volt a világon de a makulátlan rend és tisztaság kifogásolhatatlansága nem adott okot a panaszra. Mei csak az ágyra vetette cuccait és sietve köszönt el a lánytól, hogy az utolsó utáni percben odaérjen a verseny helyszínére. Bár azt meghagyta Violetnek, hogy ha visszaér akkor beszélni fognak, méghozzá komolyan.

A frusztráló csend ami körbevette a lányt egyre inkább terhére volt. Úgy érezte megfullad a szobában, pedig akadt hely bőven. Összetört szíve szilánkjai újabb és újabb sebeket okoztak lelkén. Elárulva érezte magát, becsapottnak. Ugyanaz az aprócska kérdés ismétlődik fejében tegnap óta, „MIÉRT?”. Ez a fájdalom amit érzett nem volt újdonság számára, ám sosem hitte volna, hogy fog mégegyszer az életben így érezni. A csalódottság, az összetört érzet és az egyedüllét olyan kombináció amely a legerősebb tűrőképességgel rendelkező embert is bármikor a padlóra küldheti. Violet egyszer már járt a padlón, volt már összetörve, elveszve s érezte azt is, hogy az egész világ ellene van. De a mostani kegyetlen, gyötrő fájdalomhoz képest az akkor elszenvedett sérelmei szinte megsemmisülnek emögött. Érzi ahogy újra lehúzza magával a sötét mélység, s azzal is pontosan tisztában van, hogy onnan bizony nincs menekvés ha egyszer az aljára kerül.

&&&

MeiLing már több órája elhagyta a motelt de még mindig nem tért vissza. Violet kezdett egyre jobban aggódni főnökéért, barátjáért s azért a személyért aki anyja helyett anyja volt éveken át. Próbálta hívni telefonon, küldött neki sms-t sőt még a közösségi oldalán is üzent neki. De semmi válasz. Leküzdve mélyről jövő bánatát felhúzta cipőjét és táskájába pakolt mindent amire csak szüksége lehet. Majd kezébe véve telefonját és szobájuk kulcsát az ajtóhoz sétált. Ám mielőtt a kilincsre tehette volna kezét a mobilja pittyegni kezdett. Üzenet érkezését jelezte. Feloldva zárát a kék kis ablakocskára bökött s a pár szavas üzenet azonnal megjelent előtte.

*Szia Vi! Ne haragudj itt kellett maradnom egy rögtönzött verseny miatt. Láttam kerestél. Kérlek ne haragudj amiért nem hívtalak. Gyere hétre a FoodBar-ba, elküldtem a címet! Ott találkozunk. Puszi, Mei!*

Violet sóhajtva sétált vissza ágyáig és megkönnyebbülve dobta táskáját a sarokba. Szóval csak egy buta verseny? Örült amiért Meinek nem esett baja vagy nem tévedt el abban a nagy városban és most bolyonghatnának egymás után, keresve a másikat ki merre tűnt el. Bár furcsálta amiért ilyen váratlanul és csak úgy találomra a zsűri kigondolt egy random versenyt de örült amiért csak erről van szó. Hiszen MeiLing az egyetlen ember akire számíthat és aki akkor is kitartott mellette mikor abszolút nem érdemelte volna meg. Ő akkor sem "dobta el" vagy adta fel a kapcsolatát vele, hanem próbálta megoldani a dolgokat és kiutat keresni mindenből. Most jutott csak eszébe, hogy igazából ezt sosem köszönte meg neki, pedig jócskán lenne mit. Talán majd az esti találkozón. Talán majd ott képes lesz kimondani azokat a szavakat amikre eddig képtelen volt. De vajon elég lesz Meinek egy sima köszönömöt mondania? Hiszen annyi mindent tett már érte, amit egy köszivel nem lehet meghálálni. Tudta, hogy ez nem lesz elég, de kezdetnek megteszi.
Lassan fél hetet ütött az óra Violet pedig elindult a megadott címre, hogy időben odataláljon és ne késse le a leírt időpontot.