I don't care {YoonGi fanfic.} (befejezett)

22. rész

1 évvel később

Néha mikor olyasmi történik velünk amire nem találunk magyarázatot olyasmi változáson megy keresztül az életünk, amiről soha azelőtt még csak álmodni sem mertünk.

Az autó motorja halk zörejjel csendesül el mikor a jármű megáll. A parkoló bár végeláthatatlan, Josh mégis csupán egyetlen üres helyet talált ahol megállhatnak végre. Violet az anyósülésen foglal helyet, kezében egy fehér boríték pihen. A visszapillantóból látja MeiLinget, Maryt, Katyt és az ölében ülő Codyt is. Mosolya mely arcán pihen őszinte és hálás, családja és barátai felé. Az épület mely szeme elé tárul, egyben csalogató ám mégis rémisztően hat számára. Szíve hevesen dobog, torka kiszáradt és szédülni is kezdett. De tudta ez csupán az izgalomnak tudható be és az újdonság teljesen idegen ízének, amit még sohasem tapasztalt, holott nagyon szeretett volna.
Bátyja rángatására tér magához és kiszállva az autóból a csomagtartóhoz lépked. Josh készségesen kiszedi a lány csomagját és a földre téve a bőröndöt Violet kezéért nyúl.

- Hát itt vagyunk. -pillant körbe- Elkezdődik az új életed. Mondd csak készen állsz rá? -pillant rá kíváncsian, ám legbelül már pontosan tudja mi lesz huga válasza.

- Asszem' igen. -bólint bizonytalanul.

- Még nincs késő Vi, ha úgy érzed nem állsz rá készen én szívesen hazaviszlek.

- Nem. Jól vagyok. Nem akarok elmenni. Úgy érzem, az egész eddigi életemben most először vagyok ott ahol lennem kell. -szippant bele a városi levegőbe.

- Igen, szerintem is. Jól döntöttél hugi, roppant büszke vagyok rád. -húzza magához egy ölelés erejéig.

- Kössz Josh.

- Ha bármi van csak egy telefon és itt vagyok érted, rendben? Hívj bármikor, ha kell akár az éjszaka közepén is.

- Kössz, de erre nem lesz szükség. Majd a karácsonyi szünetben találkozunk.

Közben a többiek is kiszálltak a kocsiból és mind odamentek Violethez, hogy búcsút vegyenek tőle. Mary kezdte meg a sort.

- Ki fogja ezekután lerázni a vendégeket? -öleli magához.

- Majd te. Klassz csaj vagy, megoldod. Hiányozni fogsz Mary.

- Te is nekem Vi, te is nekem.

- Na kislány -lépett oda volt főnöke is- hát ez az időszak is eljött. -homlokára pöccintett amitől Violet feljajdult- Ideje volt már, hogy észhez térj te kis eltévedt bárányka. -majd a leszidás után természetesen ő is megölelte- Légy jó, viselkedj normálisan és tanulj amennyit csak lehet. Ideje volt, hogy újra a régi Violet legyél. Hiányoztál kislány! -kiáltott fülébe.

- ÁÚ! -tette rá tenyerét, persze elnevette magát- Szia Katy örülök, hogy megismerhettelek és amiért ilyen remek ember kijutott a bátyámnak, hálás vagyok érted.

- Ugyan kiscsibe, gyere haza minél hamarabb és legalább napi kétszer telefonálj vagy írj, mert ha nem... -fenyegette meg játékosan.

- Írni fogok, megígérem. Cody, te pedig tanulj rendesen a suliban mert ha megtudom, hogy inkább a haverokkal lógsz hazamegyek és újra elbeszélgetek azokkal a fiúkkal.

- Jól fogok tanulni esküszöm, csak többet ne gyere az iskolámba.

Mindannyian felnevettek a kissrác riadt arcán és látványos kiakadásán, nénikéje legutóbbi akciója miatt. Megölelgette unokaöccsét is, majd bátyjával oldalán megindult az iskola bejárata felé. Intett egy utolsót az ott állóknak, s míg az ajtóhoz nem értek elmorzsolt néhány könnycseppet magában. A korlát szegélyezte lépcsőn megálltak testvérével, hogy végső búcsút vegyenek egymástól és Violet végre elkezdhesse azt az életet amiről mindig is álmodott.