I don't care {YoonGi fanfic.} (befejezett)

21. rész

A kínzó felismerés, hogy a személy kihez szinte betegesen ragaszkodunk, vele akarunk lenni és tőle várjuk a megoldást problémáinkra, kiderül ő valójában nem is létezik vagy már nincs többé, nem marad más csak a keserű magány és a valóság kegyetlen gyötrelme miszerint egyedül maradtunk, vagy talán mindig is egyedül voltunk.

Violet számára a magány nem újdonság, sőt hű társként vele tartott egész életén át. Ám mikor rálelt arra az emberre aki képes volt eltaszítani mellőle ezt a gyötrő társat boldog volt amiért nem kellett a fájdalmait elviselnie. S most, hogy a férfi nincs többé neki vajon milyen életet szán a sors? Újra a magányt küldi hozzá társként? Vagy egy sokkal rosszabb kísérőt kap magamellé?

A kórházi szobában pittyegő gépek, akár egy idegesítő egyhangú szólam, a lány idegeire mennek. Karjában ékeskedő tű melyre infúzió van kötve kissé kékes foltokat okozott kézfején. Feje kegyetlenül fájt mintha két oldalról próbálná valami összenyomni neki. Eltört karja gipszben pihen mellette, és kificamodott bokája felpolcolva lóg az ágy végén. Ám mégis ezek a fájdalmak mind eltörpülnek ahhoz képest amit szívében érez. Mintha egy ház nagyságú sziklát tettek volna mellkasára ami napról napra egyre nehezebb lesz. Könnyei elapadtak, talán végleg. Már nem tud sírni, hiába szeretne. A sós cseppek nem jönnek többé. Nincs más csak a nyomasztó egyedüllét. Aki régi barátjaként tért vissza hozzá.

&&&

Az ajtó nyitódása halk zörejjel jár s bár látja a rajta belépő személyt, mégsem képes ránézni. A fehér falat bámulja magaelőtt és a légüres teret ahol soha nem áll senki.

- Szia hugi! -ül le mellé- Hogy vagy? Az orvos szólt, hogy magadhoz tértél.

A lány nem szólt semmit. Még a beszéd is fájdalmas volt számára. A szavak mintha csak pengék lennének, úgy érezte ha megszólal akkor végigszántanak nyelvén.

- Az orvos szerint nagy szerencséd volt, hogy az a sofőr időben észrevett. Mondd csak mi a francért sétálgattál te az út kellős közepén hah!? -emelte meg hangját- Tudod te mennyire megijedtem mikor azzal hívtak fel, hogy elütött egy autó? El tudod képzelni mit éltem át akkor? Violet válaszolj az Istenit neki! -ragadta meg karjait, nem érdekelte, hogy talán fájdalmat okoz ezzel neki- Miért sétáltál te az út közepén!? -kiabálta.

- Meghalt. -nyögte ki s hosszú idő óta először most sikerült elsírnia magát.

- Ki halt meg? Mivan? Vi érthetőbben beszélj már.

- YoonGi... -bökte ki nevét fájdalmasan- Halott... -bújt karjaiba.

- Az akit a múltkor a telefonban is mondtál? -bólogatott mellkasába- Persze, hogy halott. Violet én is ezt akartam neked mondani de te rámnyomtad a telefont.

- Mi? -húzódott el tőle- Te ismered őt?

- Nem, sosem találkoztam vele. De tudom kicsoda ő. Épp ezért teljesen lesokkolt mikor azt állítottad, hogy éppen vele vagy. Violet, most felteszek egy kérdést és szeretném ha őszintén válaszolnál rendben? -nézett szemeibe, hangja roppant komoly hangvételről árulkodott.

- Oké.

- Honnan ismered ennek a férfinek a nevét?

- Mondtam már, ő mondta meg. Tudom, hogy nem hiszel nekem de mi tényleg találkoztunk.

Josh arcára értetlenség ült ki, fogalma sem volt huga miért állít ilyesmiket. És az a legrosszabb, hogy ő is kezdi elhinni, hogy ők ketten talán tényleg találkoztak. Amiről tudja mennyire lehetetlen. Mégis Violet annyira hitelesen adja elő a dolgot, annyira őszintének hangzik minden egyes szava... Fogalma sincs mit kéne higyjen.