I don't care {YoonGi fanfic.} (befejezett)

13. rész

Ugyanazon a folyosón mentek végig mint legutóbb, ami semmivel sem volt másabb, egyetlen képet sem emeltek le a falról mégis Violet úgy érezte valami megváltozott. A nagy és tágas színpadra érve a már kész díszlet fogadta őket és a zongora is, ami most a sarokban pihent. Violet pulzusa emelkedni kezdett amint meglátta a hangszert, fülében hallotta a közönség éljenzését. Megtorpant a színpad közepén és mély lélegzetvételekkel próbálta nyugtatni magát. YoonGi hátára simított és arra kérte menjenek ki de a lány nemet mondott. Tudta ha most megfutamodik többé már nem lesz bátorsága újra bejönni oda. Némi várakozás után a hangszerhez sétáltak és először a férfi foglalt helyet a bőr borította kispadon, ami akár egy kiegészítő úgy illet a fekete tárgyhoz. YoonGi felpillantott a lányra aki némi kétségbeeséssel szemeiben bámulta a zongorát, s kinyújtva felé kezét szó nélkül arra kérte őt, hogy üljön le mellé. Violet habozva ugyan és kételyekkel szívében de leült a kedves idegen mellé. YoonGi ujjai rásimultak a hangszer billentyűire és gondolkozás nélkül kezdtek el játszani rajta. A dallam ismerős volt mindkettejük számára, s olyan sebeket szakított fel az a lírai kavalkád amik mély fájdalmat hordoznak magukban. Violet rásimított a férfi kezére, megállásra késztetve őt. Úgy érezte túl sok ez neki, túl fájdalmas és túlságosan szívet tépő. A gondolatok csak úgy cikáztak elméjében. Nem értette YoonGi mért pont azt a zenét kezdte el játszani és miért legelsőként? Mintha belelátna gondolataiba s tudná mi az amivel a legtöbb beforrt sebet szakíthatja fel újra. Mintha pontosan tudná...

Violet zűrzavarja annyira lekötötte minden idegszálát, hogy teljesen megfeledkezett önmagáról, s tenyere még mindig a férfi csuklóján pihent. Ami úgy tűnt ez YoonGit egyáltalán nem zavarja, ám mégis úgy kapta el onnan kezét mintha főben járó bűnt követett volna el. Zavarban volt, de nem csak azért amiért kezeik összeértek, hanem mert úgy érezte YoonGi olvas benne, és ő nem akart egy nyitott könyv lenni számára. Legalább is még nem.

- Na jó, itt vagyunk, bejöttünk. Sikerült. Most már elmeséled? -fordult a lány felé, kíváncsi tekintettel pislogva rá.

- Mármint micsodát? -nézett rá értetlenül. Jelen pillanatban azt sem tudta fiú-e vagy lány nemhogy mit akar tőle ez a srác.

- Azt, hogy miért félsz a zenétől?

- Nem félek tőle. -sütötte le szemeit.

- Jó akkor máshogy mondom. Miért leszel frusztrált ha ilyesmi helyekre kell menned? -mutatott körbe.

- Hát...mert... Nos, én öm... -sóhajtott- Nem akarok erről beszélni YoonGi.

- Nem? Valóban? Akkor miért vagyunk itt? -villantotta ki fogsorát.

- Én csak azt hittem... Azt gondoltam talán... -kereste a megfelelő szavakat, de valahogy nem igazán akartak kijutni torkából.

- Hogy sikerül legyőznöd a félelmed? -bólintott halványan- Hát az úgy nem fog sikerülni ha már az első percben megfutamodsz. -mosolygott- Tudom még nem ismersz annyira, de hidd el tudok titkot tartani és mint mondottam is, remek hallgatóság vagyok. -vigyorgott önelégülten.

- Hát persze, hogy is felejthettem el? -egy halovány mosoly neki is megjelent arcán ám hamar lelohadt amint ismét a zongora felé pillantott- Nem könnyű ez YoonGi. Félek nem értenéd meg ha elmondanám.

- Tégy próbára. -paskolta meg mellkasát.

- Hát... Jólvan, legyen. De nem lesz happy sztori, előre szólok.

- Ne kímélj.

- Régen, gyerekként, imádtam a zenét. Mondhatni függő voltam. Már tíz évesen megtanultam zongorázni. Persze csak hobbiból űztem. Az apám szerint zenélésből nem lehet megélni, így egészségügyi középsuliba jártam, apa orvosnak szánt. De én nem akartam az lenni.