I don't care {YoonGi fanfic.} (befejezett)

8. rész

Az egyik hónap úgy intett búcsút a másiknak, hogy mégcsak elköszönni sem volt idejük. Július van. A nap verőfényesen világítja be Springfield utcáit, már kora reggel nagy a hőség. Ám ezt a napot nem mindenki látja olyan gyönyörűnek mint amilyen valójában.

A pékség ajtaja feletti csengő arról árulkodik, hogy újabb vevő sétált be a boltba. Mary lép oda az idős hölgyhöz és mosolyogva, udvariasan tudakolja meg miért látogatott el hozzájuk. Miután megkapta a kért árukat kibotorkál a helységből és a két lány újra magára marad. Violet kávéja felett üldögél amit már lassan háromnegyed órája csak bámul. Mary aggódva pillant barátnőjére. Sosem látta még ilyennek, ha szomorú is volt hamar elmúlt nála vagy átváltott inkább idegeskedésbe és ilyenkor elküldött néhány vevőt melegebb éghajlatra, amiért persze alapos leszidást kapott főnökétől. De ez most más. Nem múlik el, rossz kedve kitartóan követi őt, már napok óta.
Mary egy csokis fánkkal kezében sétál oda barátjához és megkísérli felvenni vele a kapcsolatot, újra.

- Ezt neked hoztam. -tette le az asztalra a finomságot- Edd meg gyorsan nehogy a főnökasszony meglássa.

- Tedd vissza nyugodtan a helyére, nem akarom, hogy bajba kerülj miattam.

Sóhajtva állt fel székéből és hátrasétált a mosogatókhoz ahol halomban álltak a koszos tepsik, csoki foltos csepegtető rácsok, vajkrémes műanyag tálak és rengeteg apróbb eszköz ami a konyhában kellhet. Kezére húzva egy sárga gumikesztyűt Mary legnagyobb döbbenetére mosogatni kezdett, szótlanul, rá sem nézve semmire.
Az ajtó feletti csengő ismét megszólalt és a sokkot kapott lány visszasietett az üzletbe, hogy fogadja vevőjüket ám ezúttal nem egy vásárló lépett a boltba, hanem MeiLing érkezett meg az egyik megbeszéléséről. Violet felismerte az idősebb nő hangját ám egy tapodtat sem mozdult helyéről, mosogatott tovább.

- Ezt nekem is látnom kell.

Hallja főnöke hangját, sejti, hogy róla van szó, ám ez sem hatja meg különösebben. Egy újabb tisztára sikált edényt tett a szárítóra.

- Te meg mi a fenét csinálsz Violet? -állt meg az ajtóban, valóban nem hitt szemeinek ahogy a mellette álló Marynek sem.

- Mosogatok. -adta a tömör és lényegretörő választ.

- Azt látom, de miért? Mi vitt rá erre?

- Benne van a munkakörileírásban nem? Ez a dolgom. -rántja meg vállát.

- És mióta érdekel téged mi áll a szabályzatban?

- Nem értelek. -dobta szivacsát a koszos vízbe- Egyik percben az a bajod, hogy nem csinálok semmit és megbízhatatlan vagyok, a másikban meg azért akadsz ki mert a dolgomat csinálom. Eldöntenéd végre mit akarsz?

Sebesen hagyta el a konyhát, elmellőzve főnökét. Ismét sírhatnékja támadt ám ezúttal nem engedett könnyeinek, erősebb volt. A közeli közértbe ment, hogy vegyen magának egy koffeinnel dúsított borzasztó ízű löttyöt és egy doboz cigarettát, majd szokásos helyére igyekezett, a parkba.
Már messziről kiszúrta a rozoga padot ahová pillanatokon belül bizony ő le fog ülni, s mielőtt ezt megtette volna rágyújtott egy fehér méregszálra. Felpattintotta az energia italos doboz tetejét és jó nagyot kortyolva a bűzlő italba fintorogva nyelte le a kellemetlen utóízzel járó löttyöt.

&&&

Hamar eljött az este, pedig nem csinált mást csak ücsörgött. Az emberek hamar felváltották a már megszokott arra járó idegeneket újabbakra. Violet számára úgy tűnt mindenki jó kedvű és boldog, rajta kívül. Pedig tudja jól felesleges ez az egész túlreagálás részéről, mégsem tudja kevésnek látni a helyzetet. Mások talán kinevetnék, leszólnák vagy talán el is ítélnék emiatt de ők nem tudják miféle dolgokon kellett keresztül mennie mikor azt hitte nincs többé számára holnap. Tisztában van vele, hogy nem élhet örökké a múlt rabjaként ám mégsem képes nem rabként tekinteni önmagára. Mert ő igen is az. Egy rab, egy olyan múltban ahol az a Violet volt akit mindenki szeretett. Bár tagadja de valahol belül ő is szeretne ugyanaz a Violet lenni de ugyanakkor tudja, hogy ez már nem lehetséges. Az a lány már nincs többé, ahogy az a múlt sem aminek még mindig a rabja.

A városra könnyű lepelként szállt le a sötétség, feketébe burkolóztatva a fák lombjait. A hőség elviselhetőbb volt, de egy olyan ember számára akit belülről égetnek a bűntudat lángjai, teljesen mindegy hány fok van a valóságban.
Violet szemei le-lecsukódnak az egésznapos egyhelyben ücsörgéstől és a napok óta tartó álmatlan éjszakáitól. Fáradt. Kívül, belül. Telefonjára pillant ami fél tizet mutat. Ideje hazamennie. Sóhajtva áll fel kényelmetlen padjáról és kinyújtóztatva végtagjait függőleges helyzetbe kényszeríti testét. Körbevezeti tekintetét a parkon hátha megpillant egy ismerős tárgyat, vagy alakot. Felnevet magában, hisz olyan abszurd amit csinál. Eddig utálta a férfit, most mégis utánna nézelődik a parkban hátha megpillantja őt vagy rollerét. De sem ő sem pedig a tárgy nem tűnik fel a közelben. Csalódott sóhaj kíséretében indul el a kijárat felé, ahonnan muszáj utoljára végignéznie a helyen. Nem mintha másnapra eltűnne vagy valami kegyetlen ember leromboltatná, de szeretné emlékezetébe vésni a helyet, legalább ennyi kellemes emlék legyen a számtalan rossz között.

A járdán haladva hirtelen egy roller hangjára lesz figyelmes hátamögül s olyan hévvel fordul meg, hogy kishíján elsodorja a mellette haladót.

- YoonGi?

Kérdi lelkesen de a vele szemben jövő kislány arca bizony arról árulkodik, hogy ő nem az a személy akire ő annyira számított. Nagy sebességgel hajt el mellette s szüleihez robogva a földre dobja járgányát és a két felé irányuló tárt karok közé veti magát. Keserű sóhajjal indul tovább és elmellőzve a boldognak hitt családot egy pillanatnyi irigység és csalódottság suhan át testén.
A következő háztömbnél ismét egy roller hangjára lesz figyelmes de elég áttekintenie vállat felett, hogy tudja nem az a személy van ott akire ismét azt hitte, hogy talán azok után is látni akarja őt. Magában már szinte az összes káromkodást elmondta és főként magára amiért olyan buta módon azt hiszi minden szemből jövőre, hogy ő az a külföldi srác aki folyamatos vigyorgásával az őrületbe kergette. A következő pillanatban meg már behúzna magának amiért ennyire görcsösen látni akarja. Nem érti miért történik ez vele, mért akarja látni mikor nem is ismeri, de egyre jobban világos számára, hogy hiába akarja rettentően utálni, nem tudja. Hosszú idő után ő volt az első ember aki mosolyt tudott csalni arcára, és nem azt a kamu mosolyt amit mindennap magára ölt. A vele töltött percekben tényleg őszintén tudott nevetni és nem kellett megjátszania semmit. Megijedt saját beismerésétől, hiszen legyen YoonGi bármilyen rendes és jószándékú, ő akkor is csak egy idegen számára, akit egy kicsit sem ismer. De akkor mért akarja mégis látni? Mi az ami miatt úgy érzi szót érthet vele? Miért vannak egy hullámhosszon még ha ezt tagadják is mindketten?
Azt már letisztázta magában, hogy tetszik neki a srác, ahogy neki is ő, hisz meg is mondta. De elég lenne ennyi? Tényleg csupán egy felszínes vonzódás elég ahhoz, hogy úgy érezze látni akarja még azután is, hogy elcipelte abba a színházba? Vagy ebben valami mélyebb van? Egy olyan volomenű dolog amiről talán még neki sincs fogalma?

A lakása elé érve gondolatai annyira lekötik, hogy csak akkor veszi észre a lépcsőjén ülő idegent mikor szinte előtte áll. Amint tudatosul benne, hogy ki is ül ott valójában szíve torkába vándorol, szédülni kezd és gyomra fel-alá liftezve okoz számára hányingert. Az emlékei szinte egy tized másodperc alatt úgy törnek a felszínre akár a gejzír s ellepve elméjét teljesen elvakítják látását. Ugyanakkor fokozódó dühe és mélyre eltemetett csalódottsága ad számára annyi erőt, hogy ne ott helyben a járdán áljuljon el.

- Szia Vi, örülök, hogy látlak! -próbálta megérinteni a lány karját de hamar elkapta közeléből, mégcsak esélyt sem adva neki.

- Mit keresel itt Josh? Minek jöttél ide?