seggfej! (✔️)

11.

~Kevin

február 2. 

- Csáááááá! -épphogy kinyílt a lift ajtaja, Boti ordítva üdvözölt engem a folyosó végéből a szülinapi festményem alól. Már el is feledkeztem arról, milyen zseniális remekmű. 
- Csááááá! -utánoztam, aztán a bőröndömet a folyosó közepén hagyva felé indultam. 
- B*sszameg, ezer éve nem láttalak! Meglett minden vizsgád? 
- Aha. -bólintottam. -Sima volt. Neked?
- Na a stréber köcsög! Én csúszok fél évet. -őszintén szólva nem lepett meg a hír, mégis próbáltam kis döbbenetet színlelni. A srác olyan lusta, hogy ha így folytatja, 10 év múlva sem lesz diplomája. 
- B*szki, miből buktál? 
- Pakolj le, aztán gyere át, hoztam fel pálinkát, aztán iszogatás közben elmesélem. Marci is ott van nálunk, megy a Fortnite. -a fejemet csóválva indultam a szobám felé. Na igen, főleg ezért nem lepett meg a bukása. Az előző szemeszterben többet volt részeg, mint józan, és nem hiszem, hogy ezen változtatni tervez a közeljövőben. 
Viki felhívott videóhívásban, amíg azt a néhány cuccomat, aminek 80%-a kaja, elpakoltam. Az elmúlt két hónapban megszokottá vált, hogy így beszélünk, mindketten hazautaztunk a vizsgaidőszakra, és csak kb. kéthetente tudtunk összehozni egy találkozót a nagy tanulások közepette. Ez volt az első olyan szemeszter, amikor minden vizsgám elsőre meglett, és kizárólag négyest és ötöst szereztem. A nagybátyámnak nem lett igaza, mikor azt mondta, rossz hatással lesz a tanulmányaimra egy komoly kapcsolat. Sőt, pont az ellentéte történt. 
- Viki nem takarított azóta, mióta utoljára itt voltam. -idegesen a füle mögé simította a copfjából kiszabaduló tincseket. 
- Nálunk szerintem itt volt Marci anyja, mert ekkora tisztaságot még sosem láttam. -körbeforgattam a kamerámat, hogy lássa a szobánkban uralkodó makulátlan rendet. 
- Ide is eljöhetne Marci anyja. -sóhajtott. -Ezzel éjfélig se végzek, Viki pedig elment bulizni. 
- Lett munkája? 
- Szerinted? 
- Költői kérdésnek szántam. -nevettem el magam. -Holnap ebédelsz velem? Láttam az órarendedben, hogy hétfőnként neked is 11.30-tól 13.00-ig szüneted van. -gondoltam, ezzel jobb kedvre derítem, és a tervem bevált, ugyanis egyből felcsillant a szeme. 
- Tudok egy olasz kajáldát, ahol isteni a garnélás tészta. 
- Már alig várom, hogy lássalak! Meg persze a garnélát is várom. 
- Én is! Végre minden olyan lesz, mint vizsgaidőszak előtt. -reményteli pillantással nézett rám a kamerán keresztül. Kicsi bűntudatot éreztem amiatt, hogy többnyire az én hibámból találkoztunk ilyen ritkán, és miközben 0-24-ben magamat sajnáltam, hogy mennyit kell tanulni, meg hogy magányos vagyok, bele se gondoltam, hogy ez neki is legalább ugyanennyire szar. 

Semmi kedvem nem volt a haverokkal pálinkázni, most, hogy stréber lettem. Ahogy elindultam Botiék szobája felé, egy pillanat erejéig hagytam, hogy az ösztöneim irányítsanak, és hirtelen lekanyarodtam a lépcsőfordulónál. 
- Mi a f*szt csinálsz? -kérdeztem magamtól alig hallhatóan. Lucát december óta nem láttam, igaz, párszor chateltünk. Például karácsonykor boldog "az év legszarabb ünnepét" kívántunk egymásnak, aztán megosztottunk egymással néhány momentumot a kínos családi ebédről. De ezen kívül alig jutott eszembe, a tanulásba sikerült úgy belemerülnöm, hogy csak elalvás előtt jusson eszembe a lány. 
Mire észbe kaptam, már az ajtaja előtt álltam, és a kezem mintha az akaratom ellenére működésbe lépett volna, bekopogott hozzá. 
- Ne most. -a hangja halk és fojtott volt, mire eluralkodott rajtam a pánik. 
- Kevin vagyok. Minden rendben? 
- Menj el, kérlek!
- Be akarok jönni. -tudtam, hogy annak ellenére, hogy elküldött, azt akarja, hogy bemenjek. Tipikus női logika. 
Ahogy benyitottam, meglepő látvány fogadott. Az ablak mindkét szárnya tárva nyitva volt, Luca pedig a párkányon ült felhúzott lábakkal, szőrmés takaróba burkolózva, sírt, és közben hevesen kapkodta a levegőt. 
Megborzongtam. 
Aztán mit sem törődve azzal, hogy lehet, megfázok a jéghideg szobában, közelebb merészkedtem hozzá, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban újból elküld. De nem tette. 
- Lu ...-suttogtam.
- Nem ... kapok... levegőt! -hang alig jött ki a torkán. Közelebbről láttam, milyen sápadt, és egész teste reszketett, közben viszont a homloka tiszta veríték volt. 
Egészen közel mentem hozzá, átkaroltam, és a hátát simogattam. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni azt, hogy mindössze pár centi a párkányból választja el őt a mélységtől. Na igen, köztudott rólam, hogy szörnyű tériszonyom van. 
- Lélegezz velem! Beszív egy, kettő, három, négy, kifúj egy, kettő, három, négy... -számoltam lassan. Amikor gyerek voltam, gyakran megfigyeltem, hogy anyukám ezt mondogatta a pánikrohamai során. 
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, de arra lettem figyelmes, hogy a lány remegése abbamaradt, és a mellkasa is szép lassú ütemben emelkedett fel és le. 
- Köszönöm. -suttogta, miközben én még mindig a hátát simogattam. Néhány percig egyikünk se szólalt meg, aztán amikor teljesen megnyugodott, kibújt az ölelésemből. A kezéért nyúltam, hogy segítsek neki lejönni az ablakból, ám ekkor megpillantottam az alkarján éktelenkedő sebeket. 
- Ki csinálta ezeket? -éreztem, ahogy felszalad a pulzusom. Gondolatban már épp agyonvertem a pasiját, amikor rájöhetett, mire gyanakszok.
- Nem-nem. -rázta meg a fejét, a nagy lendülettől arcon csapott a vörös hajzuhataggal. Prüszkölve igyekeztem megszabadulni az orromat csiklandozó tincsektől. -Upszi! Ez csak egy rossz szokásom... -mondta, miközben a padlót pásztázta. -Kösz a segítséget, meg minden, most már megleszek.
- Lu, ez komoly. Miért bántod magad? -nem bírtam levenni a szemem a sebeiről. Némelyik olyan mélynek tűnt, hogy az sosem fog eltűnni nyomtalanul. Leült az ágyára, én pedig követtem a példáját, és letelepedtem mellé. 
- Néha rámjön a késztetés, hogy büntessem magam. Máskor meg a feszültség annyira összegyűlik bennem, hogy muszáj levezetnem. -teljesen meglepett, hogy ilyen őszinte. 
- Ezért edzel annyit? -igazából szeptember óta foglalkoztat, hogy miért találom őt minden éjjel a kondiban. Korábban azt hittem, mániákusan odafigyel az alakjára, de most értelmet nyert minden. Alig láthatóan bólintott. 
- A pszichológusom tanácsolta, hogy találjak alternatív megoldást arra, hogy levezessem a feszültséget. Amúgy nagyon rég nem csináltam már, csak aztán... 
- Mi történt? -közben óvatosan a kezemet az övére tettem, és a hüvelykujjammal simogatni kezdtem a kézfejét.
- Megbuktam egy vizsgán. Az én hibám volt, és teljesen kiborultam. Aztán másodjára sikerült, és azóta nem csináltam.
- Mióta csinálod? 
- 16 éves koromban kezdtem. 
- Szeretnél beszélni róla? -a tekintetét próbáltam elkapni, de ő a lábát nézte, amivel gyors ütemben dobolt a padlón. Arra számítottam, hogy lerendezi egy nemmel, de a szavak lavinaszerűen buktak ki belőle, és elmesélt mindent a gimis éveiről. Döbbenten hallgattam végig a történetét, az én képzeletemben ő tipikusan annak a lánynak tűnt, aki a filmekben a pompomlányok vezetőjét alakítaná, ehhez képest viszont a valóságban több, mint 2 évig volt kiközösítve, és ez idő alatt némán tűrte a gonoszságokat. 
- Megkönnyebbültem. Soha nem meséltem el senkinek az egészet. -sóhajtotta. -Most te jössz. -kérdőn néztem rá, fogalmam sem volt, mire utal. -Te miért jársz éjszaka a kondiba, és miért futsz úgy, mintha az életedért futnál. 
- Aha, szóval tényleg engem szoktál figyelni. -nem tudtam megállni ezt a megjegyzést, de aztán komolyra vettem a szót. Az egyetemi ismeretségi körömből senki sem tud a családi életemről semmit, csupán annyit, hogy a nagybátyámnál lakok. Még Vikinek se meséltem semmit, és nem véletlenül... Úgy gondoltam, hogyha jó mélyre elásom a múltat, és palotát építek rá, azzal én magam is megfeledkezek a sok szarról. De ahogy Lucával ültem kéz a kézben, és ő a legmélyebb dolgairól mesélt, úgy éreztem, nekem is hasonlóan kellene tennem, bár eléggé vonakodtam tőle. 
- Nem is tudom hol kezdjem... Azt se tudom, hogy szokás ilyen mély beszélgetést kezdeni. -kínosan felnevettem. 
- Nyugi. -szorított egyet a kezemen. Ezzel az egy szóval elérte, hogy belekezdtem a történetembe onnantól, hogy a szüleim elváltak, és Pisti a családunk része lett. Luca a szája elé kapta a kezét a durva részeknél, és falfehér lett az arca. 
- És sosem kötött beléd? Csak anyukádat bántotta?
- Hát, egyszer megpróbáltam megvédeni anyát. 
- Sikerült? 
- Nem. Kórházba kerültem... pont karácsonykor. Aztán anya közölte, hogy nem mehetek többé haza, így apához költöztem. Anyát ezután nem láttam egészen a 21.szülinapomig. Azóta tartjuk a kapcsolatot, egy hónapban egyszer leülünk beszélgetni, de egyelőre ennyire futja tőlem... 
- Utána apukádnál jobb lett a helyzet? 
- Csak rosszabb... -ahogy felidéztem az emlékeket, elfogott a hányinger.