Fall LH magyar

Chapter 2

- Legalább megpróbálhatnád valahogy viccessé tenni - vitatkoztam. Megpróbáltam minél halkabb lenni, mivel egy könyvtárban voltunk, de ez egyre nehezebb volt Luke-al.

Luke már egy hónapja korrepetált, amit már nagyon untam. Mindig ugyan azt csináltuk, ismételtünk, új koncepciókat és tulajdonságokat tanultunk, mindezek tetejében pedig Luke nem volt valami barátságos. Már kétszer találkoztunk egy héten a szombatok helyett.

- Ennek nem kellene viccesnek lennie, ez matek - forgatta meg Luke a szemeit. Egy beanie volt a fején, így eltakarta a haját és az arca nagy részét is.

- Szerinted a matek vicces, nem igaz? - kérdeztem. Mindig úgy vettem le, hogy Luke élvezi a matekot, nagyon jó volt belőle. Talán ez az egyike annak a kevés dolognak, amit szeret.

- Persze, mivel jó vagyok matekból. Ha nem lennék ilyen okos, most nem is járnék suliba - vont vállat. Szóval a pletykák igazak voltak.

- Akkora gyökér vagy. Ezzal a rosszfiú-dologgal próbálod rejtegetni, de én átlátok rajtad - mondtam ránézve. Ez igaz volt, Luke mindig keményen próbálkozott, hogy mindenki azt higgye, kemény srác, amikor minden amit akart az volt, hogy leüljön otthon és matek problémákat oldjon meg.

- Nem vagyok gyökér. Élvezem a matekot, szeretem azzal tölteni az időmet. Szerethetem a matekot, az nem jelenti azt, hogy gyökér vagyok - mondta Luke komolyan, mintha megbántottam volna azzal, hogy gyökérnek neveztem.

- Hát, nem kéne mindig a matekra koncentrálnod. Szórakoztál már valaha? - sóhajtottam, leejtve a tollamat az asztalra, jelezve Luke-nak, hogy kész voltam.

Észrevettem, hogy legalább egyszer minden óra alatt, pár percig, tudtunk valami másról is beszélni, ami csak kicsit kapcsolódott a sulihoz. Ilyenkor sokkal jobban a barátomnak éreztem, mint valakinek, aki korrepetál.

- Nem akarok szórakozni. Nekem tökéletesen megfelel otthon ülni, és matekozni - hunyorgott Luke, mintha nem tudná elhinni, hogy komolyan kérdeztem.

- Nem tűnsz boldognak - mondtam. Más emberek körül jobban átgondoltam volna, mit mondok, de úgy éreztem, Luke-al nem kell. Nyilván ő sem tette, amikor velem beszélt.

Úgy éreztem, Luke-ot tényleg szerették volna az emberek, ha úgy viselkedett volna, mint egy normális tini srác. Ha megpróbálna barátokat szerezni, vagy beszélgetne az osztálytársaival, nem tűnne ilyen szánalmasnak. Nagyon illedelmes fiú volt, biztos vagyok benne, hogy az emberek szívesen barátkoztak volna vele, ha próbálkozott volna. Igazi kő fal volt, amit be kellett törni.

- Nehezen tudom kifejezni az érzéseimet. Anyám szerint, el kellene mennem egy terapeutához, és elkezdenem szedni azokat a nevetséges pirulákat, de szerintem ez hülyeség - forgatta a szemét, nyilván az anyjára gondolt. Soha nem beszélt az anyjáról, vagy a családja bármelyik tagjáról, így egészen máig azt hittem, egyedül él. Csak a bátyjáról tudtam Eric révén, Luke csak néhányszor említette meg - Nincs semmilyen mentális betegségem, csak utálok mindent. Ennyi.

- Az anyukád? - kérdeztem, kíváncsi volt, miért viselkedik így, amikor róla beszél.

- Igen, az anyukám. Mi van vele? - csattant fel. Lesimította az ingét, úgy téve, mintha arra koncentrálna. Furcsának tartottam, hogy nem hordott bőr dzsekit és bakancsot, ahogy azt az ember várta volna.  Első látásra boldognak tűnt, nem hitted volna róla, hogy utálja az egész világot.

- Eddig nem beszéltél róla, csak kíváncsi voltam - vontam vállat. Nem akartam, hogy a beszélgetés véget érjen, tudtam, ha ez megtörténik, megint úgy viselkednénk, mint két idegen.