Fall LH magyar

Chapter 5

Csak úgy, mint minden szombat délután, Luke és én a nappaliban ültünk, és matekoztunk.

Két hónapja, hogy elkezdtük ezeket a korrepetáló órákat, és, mintha kezdtünk volna barátokká válni. Úgy döntöttem, megfogadom Calum tanácsát, és adok Luke-nak időt, nyilvánvalóan gondjai voltak a barátkozással, így nem akartam olyat ráerőltetni, amit nem akart. Nem is volt olyan rossz, Luke lassan megnyílt nekem, az sem érdekelt, ez mennyi időt vett igénybe, csak örültem, hogy végre nem viselkedik olyan szánalmasan.

- Nem, Stel - kuncogott Luke. Megfogta a ceruzáját, ami az ölemben tartott füzetemen volt - Mindent hárommal kell megszoroznod.

- Ez hülyeség - dobtam le a füzetem a földre. Frusztrált, hogy egyszer már jártam erre az órára egy évig, de még mindig nem értettem az anyagot.

- Vedd fel - nyögött fel Luke, aztán felhúzta a lábait törökülésbe.

- Tarthatnánk szünetet? - dőltem el, majd a fejemre tettem egy párnát.

- Ez nem olyan nehéz - nevetett Luke - Ülj fel.

Levettem a párnát a fejemről, és ránéztem.

- Neked nem olyan nehéz, te jó vagy matekból.

- Hát, Stel, mindenki másból jó, én valamiért éppen matekból. Neked meg csak egy kis segítség kell - mondta, talán egy kicsit intelligensebbnek tűnve, mint akarta. Oda nyúlt felém, mintha meg akarna érinteni, de aztán gyorsan vissza is húzta az oldalához.

- A matek hülyeség. Mikor fogom én ezt használni az Életben? - mondtam, a levegőbe dobálva a kezem.

- Használjuk például a munkában... - kerdezte Luke, de félbeszakítottam. Költőinek szántam a kérdésemet. A többiek az órán folyton feltették ezt a kérdést a tanárnak, ő pedig soha nem akart válaszolni. Szeretem azt hinni, hogy azért, mert nincs is válasza rá, de tudom, hogy ez igazából nem olyan kérdés, amire a matektanárok szeretnek válaszolni.

- Költői kérdésnek szántam - nevettem. Luke megvonta a vállát, és megforgatta a szemeit.

- Mi van, ha olyan munkád lesz, ahol minden nap használnod kell majd a matekot? - kérdezte.

- Nem lesz olyan - vontam meg a vállam. Nem tudtam, mi akarok lenni ha idősebb leszek, de abban biztos voltam, hogy semmi köze nem lesz a matekhoz. 

Egy pár másodperccel később Luke szólalt meg először, ezzel elűzve a csendet.

- Oké, rendben, tartsunk szünetet.

- Yaaaaaaaay - ujjongtam, és a távirányitóért nyúltam, de Luke megállított.

- Nem, gyere velem - fogta meg a csuklómat, és felhúzott a kanapéról. Kivezetett a bejárati ajtóig, ahol a cipőink és kabátjaink voltak.

- Mit csinálsz? - kérdeztem.

- Vedd fel a cuccaidat - engedett el, és elkezdte felvenni a cipőit.

- Mit fogunk csinálni? - ültem le mellé, és elkezdtem befűzni a tornacipőm.

- Jézus, Stel, ne kérdezősködj ennyit - rázta meg a fejét Luke. Tudtam, mennyire könnyen fel tudom idegesíteni azzal, ha folyamatosan kérdezgetem, de ez nem olyan dolog volt, amit kontrollálni tudtam volna.

- Hát, bocsi, csak nem érzem magam százszázalékosan biztonságban veled, amikor kirángatsz valami ismeretlen helyre! - álltam fel. Levettem a kabátjainkat, majd odadobtam Luke-nak az övét.

- Nem bízol bennem? - kérdezte. Megfogta a kezem, hogy fel tudja magát húzni a földről. Nehezemre esett nem észrevenni a kis szikrát, amit éreztem, amikor megérintett, habár nyilvánvaló volt, hogy mind a ketten éreztünk valamit abból, hogy rögtön visszarántottuk kezeinket.