Fall LH magyar

Chapter 12

- Hé, hiányoztál - suttogta egy mély hang a fülembe. Abbahagytam a könyveim pakolását a szekrényeben, és engedtem, hog két kéz körbefonja a derekamat.
- Nekem is hiányoztál - mondtam megfordulva, hogy meg tudjam ölelni Ashtont.
Nem sokkal később elhúzódott.
- Sajnálom, hogy közvetlenül az után elmentemm, hogy... ez történt.
- Semmi gond. Elég sok dolgom volt, nem unatkoztam - mosolyogtam. Lepillantottam összekulcsolt kezeinkre, amitől kellemes érzés keletkezett a gyomromban.
- Mint Luke? - kérdezte Ashton, a név említésére ugrottam egyet.
- Mi van vele? - kérdeztem, majdnem túl gyorsan.
- Hát, biztos vagyok benne, hogy néha találkoztatok a szünetben, nem? Jó barátok vagytok, amíg nem vesztek össze megint - mondta Ashton, és nevetett az utolsó résznél.
- Ó, igen. Találkoztunk néhányszor - vontam vállat.
Nyilván nem mondtam el Ashtonnak, hogy mi történt Szilveszterkor. Miután először csókolóztunk nagyon összevesztünk, hasonlóan, mint a faházban kicsit korábban. Habár, miután végeztünk a veszekedéssel, újra csókolózni kezdtünk. Ettől csak még jobban összevesztünk, főleg azért, mert egyikünk sem értette, hogy miért történik folyton ez, amikor barátom volt. Azt végre lenyugodtunk, eléggé ahhoz, hogy megegyezzünk, úgy teszünk, mintha semmi se történ volna. Azt hiszem, amiatt jobban idegeskedtünk, hogy valaki rájön erre, mint amennyire mérgesek voltunk egymásra.
- Stella? - kérdezte Ashton, legyezve az arcom előtt. Majdnem kijavítottam, hogy az én nevem Stel, de aztán rájöttem, hogy az nem lenne jó, így leállítottam magam.
Pislantottam, hátrahúzva a fejem.
- Mi az?
- Hello? Akarsz ebédelni? - kérdezte. Pár másodpercre elbambulhattam - Micheal vár ránk.
Nem sokkal később beléptünk az ebédlőbe. Elmentünk a szokásos asztalunkhoz, ahol láthattam Michael fakuló pink haját, ahogy ránk várt. Sokan bámultak ránk, ahogy Ashtonnal kézen fogva végigmentünk a termen, olyan is, akiket még soha nem láttam. Majdnem elfelejtettem, hogy milyen státuszban volt Ash a suliban, nem tudom, miért gondolhattam, hogy senki sem fog ránk figyelni.
- Hé! - köszönt Micheal, ahogy odaértünk az asztalhoz. A lábait az asztalon pihentette.
- Vedd le a lábad - szidtam, lesöpörve lábait az asztalról - Mások esznek itt.
- Istenem, bocsi - forgatta meg a szemeit, ahogy leültünk.
- Tipikus fiú vagy - sóhajtottam. Átnyúltam az asztalon, és lenyúltam egy sült krumplit Micheal tálcájáról.
- Te meg tipikus lány - nevetett, kinyújtva rám a nyelvét.
- Oké, gyerekek, hagyjátok abba a veszekedést - viccelt Ashton.
- Stella a gyerek, nem én - válaszolt Michael önelégülten, összefonva kezeit a mellkasa előtt.
- Nem vagyok az! Te vagy az, aki...
- Hé! Nem mondhatsz rólam semmilyen ciki történetet! - kiabálta Michael.
- Miért nem? - kérdezte Ashton.
- Mert elsőben elmondtam az egész bioszos osztálynak, hogy Stella...
- El ne mondd neki! - kiabáltam, megpróbálva megmenteni magam a szégyentől.
A történet arról szólt, hogy mennyire tetszett nekem Ashton elsőben, hogy hajlandó voltam követni az egész iskolában, hogy egy pillantást kapjak tőle. Nemcsak, hogy ez elképesztően ijesztő volt, de ugyanakkor fejbe vágtak egy szekrény ajtajával, amikor próbáltam követni, így a "Követni Ashtont" pont végleg lekerült "Mit csináljak" listámról.
- Oké, oké, nem mondom el. Na, mindegy, a lényeg, hogy ezt elmondtam az egész osztálynak, mire Stella elég mérges lett, így most egyikünk se mondhat zavarba hozó történetet a másikról - magyarázta Micahel.
Ashton bólintott, mintha nagyon próbálkozott volna, hogy megértse, amit Micahel mondott. Nem érdekelhette annyira, mert nem sokkal később már Michealt kérdezgette valami videójátékról, amit mind a ketten szerettek. Hátradőltem a székemben, ahogy hallgattam halk beszélgetésüket, meg se próbálva beszállni a beszélgetésbe.
- Hé - mondta egy hang. Felé fordultam, és megláttam Luke-it, ahogy leül mellém. A szokásos ebédje volt a kezében: egy doboz kóla, és egy csomag chips.
- Hé - mondtam, ellopva egy darab chipset - Csak chips?
Luke ellökte a kezem.
- Igen, csak chips.
- Mi az, nem adnak popcornt? - nevettem.
- Nem - rázta meg a fejét - Úgy értem, gondoltam már rá, hogy kérvényezem, de még nem tettem meg. Nem akarok túl sok figyelmet magamra vonni.
- Nem akarod, hogy úgy ismerjenek, mint a srác, aki rávette az ebédlőt, hogy áruljanak popcront? - kérdeztem.
- Nem akarom, hogy akárki is ismerjen - von vállat Luke, egy marék chipset a szájába szórva. Tele szájjal hozzátette: Eddig jól haladok, hogy suli végéig senki se vegyen észre.
- Én észrevettelek. És ők is - mondtam, Ashton és Micahel irányába mutatva, akik túlságosan bele voltak merülve a beszélgetésükbe ahhoz, hogy ránk figyeljenek.
- Te más vagy - mutatott és mosolygott rám, majd kortyolt egyet a Coke-jából.
- Oké - bólintottam - Egyébként...
- Hogy vagytok Ashtonnal? - kérdezte, lerakva az üdítőjét.
- Jól - pillantottam Ashtonra - Nem tud rólad, ha emiatt kérdezed.
Nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől.
- Nem csinálhatjuk azt megint.
- Tudom, már megbeszéltük. Hiba volt - mondtam, lehalkítva a hangom. Luke közelebb araszolt hozzám a székével, így jobban hallotta, amit mondtam.
- Ashton soha nem tudhatja meg, soha. Van fogalmad róla, hogy mit csinálna velem, ha megtudná, hogy háromszor is csókolóztam a barátnőjével? - kérdezte. Elkezdte rágcsálni belül az ajkát, visszajött a rossz sokása.
- Hát - motyogtam - Háromból az egyiknél még nem is jártunk...
- Az nem érdekes, Stel! - emelte fel a hangját, aztán mikor észrevette, mit tett, újra lehalkította - Kétszer is csókolóztunk Szilveszterkor, amikor Ashtonnal jársz.
- Tudod, ha rajtam múlt volna, csak egyszer történt volna meg - nevettem szarkasztikusan.
Luke nevetett, aztán chipset szórt a szájába.
- Engem okolsz érte?
- Nem - szünetet tartottam, hogy megbizonyosodjak róla, suttogtam, habár kétlem, hogy Ashton vagy Michael hallott volna - Úgy értem, én csókoltalak meg éjfélkor, az rendben volt. Teljesen idegenek szoktak csókolózni éjfélkor Szilveszter napján. De...
- Úgy csókolóznak, ahogy mi? Mert te elég heves...
- Luke! - kiabáltam - Oké, talán nem úgy, ahogy mi tettük. Mindegy, a lényeg, hogy másodszor te csókoltál meg engem...
- Oh, gyerünk, frusztrált voltam, megcsókoltalak, sajnálom - mosolygott, és beletúrt a hajába. Örültem, hogy most elviccelte, nem úgy, mint legutóbb, amikor ilyesmi történt.
- Frusztrált? - kérdeztem, felhúzva a szemöldököm.
Megint nevetett.
- Jézusom, Stel, mit kellene mondanom? - aztán magas hangon kezdett el affektálni, még a szempilláit is rebegtette - Oh, Stel, olyan csinos voltál azokkal a fényekkel körülvéve, és habár egy veszekedés közepén voltunk, meg kellett csókoljalak, mert most, hogy Ashtonnal jársz nem vagyok benne biztos, hogy megtehetem még egyszer.
Az gondolkodtam, hogy valójában így érzett-e. Tudtam, hogy érez valamit irántam, de meggyőztem magam, hogy miután Ashtonnal járok, nem fog többet így érezni. Bemeséltem magamnak, hogy Luke kizárta aokat az érzéseket, így nem kellett emiatt aggódnom. Nem tudom, hogy őt ez zavarta-e, úgy gondoltam, ős is azt csinálná, mint én. Talán mindketten tévedtünk.
- Vicces - mosolyogtam, megtapsolva az előadását.
- Ezt akartad hallani? - kérdezte, ezúttal a normális hangján.
- Nagyjából - vontam vállat.
- Frusztrált voltam - mondta elhaló hangon, hogy biztos legyen benne, megértettem, hogy nem gondolta az előbbit komolyan.
- Értem - bólintottam.
- Szóval -emelte ki az 'ó'-t - Ilyet nem csinálhatunk többet.
- Igen oké, értem, nem csinálhatjuk, és nem is fogjuk - forgattam meg a szemeim.
- És ne engedd, hogy Ashton megtudja, mert meg tudna engem ölni, ha akarna - figyelmeztetett Luke.
- Oh, Istenem, találkoztál már a sráccal? - emeltem fel a kezeim - Még a légynek se ártana.
- Csak hiszed - vont vállat.
Hirtelen valaki megérintette a lábaimat. Először azt hittem, Luke az, és majdnem el is löktem. De nem kellett sok, hogy rájöjjek, Ashton volt.
- Megvagytok, srácok? - kérdezte Ashton, ránk mosolyogva.
- Igen, megvagyunk - válaszolt Luke.
- Mintha vitatkoztatok volna valamin - nevetett.
- Hát - mondta Luke kicsit hangosabban, mint szükséges lett volna - Tudod, Stel és én folyton veszekszünk. Ugye, Stel?
Láttam, hogy tényleg félt attól, hogy Ashton megtudja, hogy mi történt közöttünk a szünet alatt, és ezt elég nyilvánvalóan tudta Ashtonnak. Megrúgtam az asztal alatt, remélhetőleg veszi a jelet, hogy fogja be.
- Stella, nem akarsz elhúzni innen? - kérdezte Ashton felállva. Kinyújtotta felém a kezét.
- Hova? - fogtam meg a kezét, ő pedig segített felállni.
Ashton megvonta a vállát.
- Majd meglátod.
Ujjainkat összefűztük ahogy kimentünk az ebédlőből. Hátranéztem a vállam fölött, hogy még lássam Luke-ot és Micahel-t az asztalnál ülni, beszélgettek. Rosszabbul éreztem volna magam, ha Luke-ot egyedül hagytam volna az asztalnál.
Miután végigmentünk egy pár folyosón, és értelmetlen dolgokról beszéltünk, Ashton megállt.
- Tudtad, hogy azért kezdtem el barátkozni Michaellel, mert csinosnak tartottalak, és meg akartalak ismerni? - kérdezte.
- Komolyan? - éreztem, ahogy kiguvadnak a szemeim. Sokat gondolkodtam azon, hogyan lettek barátok Michaellel, azt hiszem, én voltam az oka.
- Igen, úgy értem, az csak bónusz volt, hogy Michael jófej srác, ha nem lenne az, nem hiszem, hogy továbbra is barátok lennénk - nevetett. Addig lökdösött előre, amíg egy üres osztályterem vagy raktára ajtajának nem dőlt.
- Én...
- Nem kell beszélned - suttogta. Láttam, ahogy maga mögé nyúlt, és elfordította a kilincset.
- Mit csinálunk? - kérdeztem.
- Meglátod - ismételte, ajkait az enyémnek nyomva, és behúzva a sötét szobába.

...

- Szóval, mit csináltatok Ashtonnal ebéd után? - kérdezte Luke. Megint a könyvtárban voltunk, habár ez volt az első nap szünet után, és nem igazán volt mit tanulnunk.
- Nem sok mindent - mondtam, és eszebe jutott, mi történt az után, hogy beléptünk az üres osztályterembe - Csak csókolóztuk, beszélgettünk, csókolóztunk.
- Azt hittem, nem szereted az ilyen srácokat - motyogta Luke a kezébe. Az utóbbi 10 percben az előtte lévő papirokat bámulta, de semmit nem csinált rajta.
- Milyen srácokat? - kérdeztem. Nem igazán tudtam, miről beszél.
- Olyanokat, akik folyton csókolózni akarnak - mondta világosan, még mindig a papírra bámulva.
- Úgy értem, egyikőtök se ismer ilyen jól. Majdnem három éve ismerem Ashtont - magyaráztam. Ő más volt, nem is nagyon bántam, hogy folyton csókolózni akart. Legalább többet tudott rólam, mint a nevem.
- Csak ebben az évben vett észre - mondta Luke, megint az ajkait harapdálva.
- Ahogy te is - vágtam vissza.
Nem is beszéltem Luke-al, csak ennek az évnek az elején, ezért gondoltam, hogy furcsa volt, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen jó barátok lettünk. Mindig lenyűgöztek az ilyen barátságok, amik a semmiből lettek, és ahol két ember legjobb barát lett. Furcsa, ahogy az ilyen dolgok működnek.
Luke ledobta a tollát, és rám nézett. Mérgesnek tűnt, de szerintem inkább volt fáradt, mint mérges.
- Azt hiszed, hogy ebben az évben vettelek észre?
- Igen? - kérdeztem, nem tudtam, hogy miért beszél velem így.
- Már azelőtt észrevettelek, mielőtt anyud felhívott volna, hogy korrepetáljalak. Elsőben egy biosz órára jártunk egy pár hétig, és még mindig emlékszem, milyen idegesítő voltál. Hál' Istennek osztályt váltottam. Másodikban egymással szemben volt a szekrényünk, de te túlságosan el voltál foglalva azzal, hogy szaladgálj Ashton után. Minden évben ugyanakkor volt ebédszünetünk, csak egészen eddig nem jártam el enni - fejezte be. Hátradőlt a székében, és rám nézett.
Még mindig nem voltam benne biztos, hogy miért volt rám mérges, de rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem vettem őt észre előbb. Persze, tudtam ki ő, a zseni gyerek, aki úgy tudta matek példákat megoldani, ahogy senki más. De soha nem vettem a fáradságot arra, hogy köszönjek neki, vagy jobban megismerjem, amíg nem voltam rákényszerítve.
Válasz helyett visszadőltem a székembe, és visszabámultam rád. Mindig is csodáltam, ahogy a a fekete pulcsiját hordta, hogy minden nap rajta volt. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára a pulcsija nélkül. Szemeim lekalandoztak a leábaira, hol észrevettem, hogy az egyik térdén egy nagy lyuk tátong. Hirtelen kérések vetődtek fel benne, mint, hogy fázik-e a lyuk miatt, amikor kimegy az utcára, vagy, hogy elakad-e benne a lába, amikor felveszi a nadrágot.
- Mehetünk? - kérdezte, hirtelen felállva, és elkezdte elpakolni a cuccait a hátizsákjába.
Bólintottam, és én is elkezdtem összeszedni a cuccaim.
- Jól vagy?
- Én? - kérdezte, a szemembe nézve.
- Igen, te. Ki máshoz beszélnék? - nevettem halkan.
- Jól vagyok - mosolygott rám halványan. A vállára dobta a táskáját, és elindult kifele.
- Csak jól? - követtem.
Pár lépés után megállt, és hátra fordult. Megfogta a vállaimat, és kicsit leguggolt, hogy szemeink egy szintre kerüljenek.
- Jól vagyok, Stel. Csak jól.
Bólintottam. Nyilvánvalóan volt valami baja, akár enyhe depresszió, vagy csak néha rájött a szomorúság. Ez a pillanat ráébresztett, hogy mennyire utáltam szomorúan látni. Boldog Luke-ot mindennél előbbre tartottam.
- Várj egy pillanatot, mindjárt visszajövök - mondta óvatosan, a könyvtára sarkába bámulva. Elengedett, és oda kocogott, figyelmen kívül hagyva tiltakozásom.
Sóhajtottam, és megfordultam, hogy szembe találjam magam a könyvtárossal, akivel mindig találkozni, ha ide jövünk. Idősebb nő volt, göndör szürke hajjal, és nagy szemüveggel, olyan típus, aki mindig rád szól, hogy maradj csendben, akármilyen kis zajt is csapsz.
- Oh, ömm, bocsánat - dadogtam, megpróbálva kitalálni valami kifogást, hogy miért kiabáltam Luke-al.
- Te és a barátod minden héten idejöttök, de soha nem csináltok semmit - sóhajtott a könyvtáros.
- Mi? - kérdeztem, hiszen Ashton volt az igazi barátom.
- A barátod, aki most rohant el - mondta, a sarokra mutatva, ahol Luke eltűnt.
- Oh, ő nem a barátom - nevettem - Csak barátok vagyunk (Ez így magyarban elég hülyén hangzik, de na, mindenki érti a lényeget).
- Nem úgy viselkedtek - gúnyolódott a nő, összefonva karjait. Nekidőlt az egyik polcnak, és a sarokra bámult, ahol Luke eltűnt.
- Csak barátok vagyunk - gyakorlatilag kiabáltam, mert frusztrált az öreglány. Csak megrázta a fejét és lepisszegett.
Egy kéz megfogta a derekam, és megcsípett. Felsikkantottam, nem törődve azzal, milyen hangos voltam ahhoz képest, hogy egy könyvtárban voltam. Megfordultam, azt látva, hogy Luke van mögöttem, és rajtam nevet.
- Seggfej! - nyögtem fel, kezeimet a mellkasára téve, és így hátralökve. Tudtam, hogy csikis.
- Bocsi - mondta a nagy nevetés közepette. Felemelte a kezeit, hogy megadja magát.
- Hol voltál? - kérdeztem.
- Oh, ömm, csak egy ööö, könyvet kerestem - mondta, elég nyilvánvalóan, hogy csak egy kifogást keres.
- A könyvek itt vannak, a CD-k, és DVD-k arra - mondta a könyvtáros, ismét arra a sarokra mutatva, ahonnan Luke jött.
- Nem kérdeztem - vonta össze a szemöldökét Luke, és megfogta a kezem - Mennünk kell.
Ahogy kifele húzott a könyvtárból, a nő utána kiabált.
- Persze, nem a barátod!
Luke vetett rám egy egyszerre összezavaró és aggódó pillantást, ahogy kifele mentünk.
- Mi a franc volt ez? - kérdezte, amikor már kint voltunk. Fújt a szél, így elengedtük egymás kezét, és összébb húztuk magunkon a kabátjainkat.
- Fogalmam sincs, csak elkezdett hozzám beszélni - vontam vállat - Mit csináltál ott bent?
- Csak kerestem valamit - rugdosta a földet Luke.
- Mondd el az igazat - követeltem, őszintén érdekelt, hogy mi történt.
- Az igazság fáj - sóhajtott fel, megfogva a kezeimet.
- Ez meg mit jelent? - kérdeztem, mert semmit ötletem nem volt.
- Nem számít! - kiabálta - Jézusom, Stel.
- Bocsi - motyogtam, Nyilván nem volt jó kedve, azt se tudom, miért próbáltam beszélni vele. A földet bámultam, és engedtem, hogy Luke végigvezessen a zsúfolt városon.
- Stel - nyögött fel, és megint megálltunk - Bocsánat, nincs valami jó kedvem.
- Feltűnt - válaszoltam élesen.
- Nem, figyelj rám. Sajnálom, oké? Tudod, anya rávett, hogy szedjem azokat a tablettákat. És naponta kétszer kéne bevennem, de elfogyott, és én csak... Csak egy darab szarnak éreztem magam egész nap, és úgy érzem, ennek a fordulatnak annyi bennem, és tényleg nem akartam ekkora fasz lenni, de nem tudok it csinálni, mert ez vagyok én - magyarázta - A tabletták segítenek, és sokkal jobban viselkedem, amikor veled vagyok, szóval megpróbálom betartani, csak miattad. Sajnálom, Stel.
- Nem kell bocsánatot kérned - sóhajtottam, mert feltűnt, hogy mennyire máshogy viselkedett délután.
Becsukta a szemeit, és csak hosszú idő után nyitotta ki újra.
- Bárcsak normális lennék.
- Az vagy. Sajátosan normális - biztosítottam.
- Jelenleg ez nem elég - sóhajtott, és újra elindult.