Mostoha Szerelem [Befejezett]

17 rész

🫦Emma🫦
( 7. nap talán...)

A lehető legrosszabb dolog az, amikor a saját családod hazudik neked. Igen, itt már rá jöhetsz arra, hogy mident tudok. De ne rohanjunk annyira előre...
Reggel mosolyogva ébredtem, ami valjuk be lehetettlen, de ha te is átélted volna azt, amit én előző este, akkor  te is így ébrednél. Hason feküdve, meztelenűl nyújtózkodtam egyet,majd megfordítottam a fejemet, hogy köszöntsem Dávidot, de nem volt az ágyban. Furcsáltam a dolgot, hiszen eddig mindíg én ébredtem elösszőr. Nem nagyon gondolkoztam ezen tovább, kikeltem az ágyból és kerestem valami ruhát. Azt beszéltük tegnap, hogy elmegyünk egy parkba így valami túra szerű ruhát vettem fel ( rövidnadrág, póló ). Nem akartam nagyon be öltözni, de azért egy szoknya meg haspóló nem illet volna a mai naphoz. 
Lófarokba kötöttem a hajam és elindúltam reggelizni. A liftben tudatosúlt bennem, hogy már egy hete vagyunk itt és sajnos lassan vissza kell térni a hétköznapi dolgokhoz. Bevallom kezdtem hozzá szokni a luxus élethez, de nem tarthat örökké.
Ahogy kiléptem a liftből éreztem, hogy a légkör megváltozott, mintha valami baj lenne. Elhesegettem a dolgot, hiszen biztos csak beképzelem az egészet. 
Az étterembe érve megláttam Dávidot az egyik asztalnál, közelebb érve pedig Robit és Eriket.
Dávid hátamögé lopakodtam és át karoltam a nyakát, de lefetette rólam a kezét. 

-Ülj le légyszives. -szólt rám.
-Valami baj van? -kérdeztem tőle és hol Robira hol Erikre néztem akik még a szemembe se néztek.
-Azt mondtam ülj le! -szólt rám erényesen mire megilyedtem.

Egy szó nélkül le ültem és hideg, acélos tekintetébe néztem. Egydarabig állta a nézésemet de aztán elfordította a fejét és bele szívott a cigijébe. Tudtam hogy dohányzik, de azt mondta hogy megpróbál le szokni.

-Holnap reggel haza mész. Itt az útleveled és a repülő jegy. -dobta le az asztalra az emlitett dolgokat.
-De miért? Nem értem... -néztem rá vigyorogva, de mikor láttam hogy nem viccel elfogott a pánik.
-Ne kérdezz semmit, csak csináld azt amit mondok! Most pedig menny vissza a szobába és maradj ott. -ekkor Robi mellém áll és a kezét nyújtja.
-Elösszőr magyarázd meg hogy mi folyik itt! És nem vagyok egy madár hogy kalitkába zárj! -szóltam rá dühösen.
-Robi! -intett a fejével Dávid, mire Robi felhúzott a székből.
-Dávid! Dávid! Követelem hogy magyarázd meg! -kiáltottam rá és éreztem, hogy elsírom magam.
-Majd mindent el mondok de most menny oda ahova mondtam! -emelte fel a hangját.

Robi elkapta a karom és a lift felé ráncigált, mikor próbáltam kihúzni a karom, a vállára kapott és úgy vitt tovább.

-Tegyél le Róbert! Ha nem teszel le most azonnal... -vertem a hátát és közben az indokon gondolkoztam.

Hiába vertem, mintha egy falat ütöttem volna, meg se rezzent. A szobába érve lerakott az ágyra, majd gyors léptekkel magamra hagyott és be zárta az ajtót. Hiába ráncigáltam a kilincset ki se nyílt. A kanapéra ültem és zokogtam. Semmit se értettem.
A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Mikor megnyugottam ,felhívtam Klaut de foglaltat jelzett, hívtam Bálintott de semmi. Anyáékat hiába hívnám, biztos nem tudnak semmit és nem is akartam felizgatni őket. 
Elhajítottam a mobilom, majd elkeztem mindent dobálni és borítani. Ki kaptam Dávid ruháit a táskájából és csak dobálóztam.

-Mocskos, szemét, disznó. Mit képzel...- elhalkult a hangom, mert egy nehéz dolog esett ki az egyik pólóbol. 

Felemeltem a ruhát és egy fegyver volt a földön. Ilyedten hátra ugrottam és úgy bámúltam rá, mintha egy kígyó lenne. 
A táskában volt még egy piros dosszié, és egy mobil.
Válaszokat akartam itt és most.
Ahogy elhúztam a gumit és kinyitottam a mappát le kellett ülnöm, mert ha álva maradok biztos elájulok.
Ekkor tudtam, hogy az életem már nem lesz a régi és Dávid nem az az ember akinek gondoltam.