Kannibál fiú

18.

„- Charles -nak sikerült ezekkel egyezséget kötni, a papírok elkészülte után indulhatunk is. - mondja apa  és a mellette lévő ügyvédünkre pillant. A kezemet nyújtom felé, nem lehetek elég hálás.

- Hogyan sikerült vagy? - fordulok teljes testtel az férfi felé

- Csak úgy, ha a kórházban marad nálatok, karanténban. Amíg a vizsgálatok nincsenek meg és a főbb oltásokat meg nem kapja. Valamint teljes felelősséget vállalunk érte. - válaszolja röviden, na sosem volt egy beszédes ember az egyszer biztos. De én már ennyitől is boldog vagyok. Az a két hét már leányálom lesz, főleg nálunk a klinikán. Mosolyogva ölelem szorosabban a kicsikémet. Végre elmehetünk erről a pusztulat helyről és már ez is nagy boldogság. „



Gondolom én! Mert persze még a rengeteg papírmunka hátra van. Amihez én kellek, de talán már menni fog. Minden egyes lapot külön alá kell írni, szerencse a szerencsétlenségben, hogy az alap adatok ki vannak töltve. Végül mikor végzek a pultál az egyik tiszt mellém állva vár.

- Uram, ha megkérhetem fáradjon velem az irodámba. Lenne itt még valami amit meg kellene beszéljünk. - nagy sóhajjal teszem amit kér, már válaszolni se sok erőm van. Hulla fárad vagyok nem is vágyom már másra csak egy ágyra. Louis addig apával és az ügyvéddel a folyosón kell várakozzon. Az öltönyös fickó után indulok aki egy kisebb irodába vezet be.

- Üljön le kérem Dr. Styles. - mondja nyugodt hangon, bár én annyira nem vagyok nyugodt. A babszem azért a hátsómban van a kíváncsiságtól. Fogalmam sincs miért kellett a többiektől külön vonulni. Lepillantok a kényelmesnek tűnő fotelre, inkább állnék de azt hiszem a pillantása okot fog adni a leülésre. Amit meg is teszek, majd kíváncsian nézek rá miközben az előtte lévő klaviatúrán zongorázik valamit. Végül a monitort felém fordítva érdeklődve néz rám.

- Igen? Mit kellene nézzek? - na most már én is kíváncsi vagyok mert a képernyőn egy két éves baba vagyis inkább kisgyerek képét látom adatokkal.

- Csak olvassa végig. - kéri halkan. Bele is kezdek de már a név olvasása közben is ledöbbenek. Mire az oldal végére érek levegőt is elég nehéz vennem annyira lesokkol.

- Ezt nem értem uram hogyan lehet vagy ez mi? Kérem! - fogom könyörgőre valami magyarázattal szolgáljon mert itt esz meg a fene.

- Nos. Mivel Louis -tól ujjlenyomatot vettünk, lefuttattuk a rendszerben. Ezt dobta ki. Ez egy útlevél kérelem 1994 ből. Amint látható apja neve Troy Austin, az édesanyja Johanna Poulston.

- Akkor nem a szigeten született? Ezt nagyon zavaros, de a születésnapja az megegyezik. - válaszolom kétségbeesve, a gondolataim cikáznak a fejemben.

- Egyelőre mi is csak ennyit tudunk. Kellene egy DNS teszt. De sajnos a szülőkről semmi bővebb adat nincs. Azt tudjuk, hogy a gyermeket bejelentették eltűnt személynek 1994 nyarán, de azóta sem akadtak a nyomára. Viszont a szülők jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen. - mondja.

- Értem, akkor mi lesz most? Mármint mi fog történni?

- Most megnyitjuk ezt az aktát, újra indítjuk a nyomozást. Talán rábukkanunk valamire. Amint sikerül valamire jutnunk az ügyben mindenképpen tájékoztatjuk önöket.

- Remélem találnak valamit. - motyogom miközben felálok és kifelé hátrálok, annyira le vagyok döbbenve a gondolataim ezer felé cikáznak. Akkor van valahol Lou -nak családja? De hogy nem emlékszik rájuk. Bár kicsi gyerek volt elképzelhető ezért. Most ezt elmondjam Louis -nak vagy sem? Talán nem kellene. Fogalmam sincs. Arra sem emlékszem hogyan jutok vissza apukéhoz. Lou - hoz bújva csak szorítom magamhoz, most titkolóznom kell előtte, de csakis az ő érdekében.

- Minden rendben fiam? - kérdezi apám és a hangja valahogy nagyon távolról szól. Csak fel pillantok rá, most azt sem tudom neki elmondjam-e? Ismerem már annyira, hogy sokáig úgysem fogok tudni titkolózni előtte. De most egyelőre a saját gondolataimat kell tisztába tennem.

- Igen, minden. - köszörülöm meg a torkom, a fejemet megrázva térek vissza fejben hozzájuk. Egy erőltetett mosoly kíséretében. Persze a kannibálom szemeit összeszűkítve vizsgálja az arcomat.

- Akkor jó. Indulhatunk. A papírok rendben vannak. - könyökömnél fogva vezet ki az épületből. Míg Lou -t Charles navigálja kint várakozó autóhoz. Lou és én a hátsó ülésre, ők az első ülésre ülnek. Még másfél két óra míg elérjük Londont. Addig bőven lesz időm kitalálni, hogy elmondjam Lou -nak amit megtudtam avagy sem. A gondolataim ezerfelé cikáznak, érzem ahogy a kannibálom az ujjait az enyémekbe fűzi. Lehunyt szemekkel döntöm hátra a fejemet. Hallgatom ahogyan mindenre rácsodálkozva beszél és kérdezgeti Robint, aki persze türelmesen válaszol neki. Nekem muszáj lehunynom a szemeimet és idegileg kicsit kimerültem. Nem is sikerül hamar elszenderedni. A gondolatok folyamatosan kavarognak a fejemben. Hogyan került Louis a szigetre? S vajon a törzsfőnök miért nem mondta el neki, hogy nem az ő fia. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal nyom el végül az álom. Szerencsére már csak London határában térek magamhoz. Fáradtnak még mindig fáradt vagyok. De ez most inkább csak lelki eredetű és nem testi. Óvatosan kezdem megmozgatni az elzsibbadt karomat, még véletlenül sem szeretném a rajta pihenő buksit megmozdítani. Neki is szüksége van a pihenésre. Azért megmosolyogtat ahogy alszik, mint mindig. Annyira kis cuki. Vajon mi lesz vele, hogyan fog reagálni? Hiszen előbb vagy utóbb el kell mondanom neki amit a rendőr tiszt mondott. Huszon pár év alatt rengeteget fejlődött a nyomozók technikája, egész biztos fognak valamit találni. Amíg nem érkezünk meg a kórházhoz addig már vissza sem alszom. Megismerem a környéket, innen már csak húsz perc. Addig hagyom Lou -t pihenni, majd csak a célnál ébresztem fel. Így is késő délután járhat már az idő. Véleményem szerint ma már csak vacsi, fürdés és alvás lesz. Semmi vizsgálat. Alig várom hogy anyával találkozzak, azt hiszem valakivel beszélnem kell. A barátaimat nem hívhatom most fel, egész biztos mindannyian hazamentek pihenni. Sőt azt is borítékom hogy pár napig elő sem fog kerülni egyik sem. Igazuk is van. Én is csak úgy terveztem, hogy a hétvégét még pihenéssel töltöm. S majd csak hétfőtől kezdek újra dolgozni. Az autó lassan bekanyarodik a kórházhoz vezető bekötő útra, mire megállunk Louis is mocorogni kezd. Álmos, kócos fejét óvatosan emeli fel a vállamról. Csodálkozva nézi az épületet ami előtt megállunk.

- Ez nem is kórház! - csattan fel és már ki is ugrik a kocsiból, hogy jobban szemügyre vehesse. Igaz ami igaz nem tipikus kórház kinézete van az épületnek, hiszen ez egy szépészeti magán klinika. Csak ácsorog a kocsi mellett és gyönyörködik a tájban. Derekába kapaszkodva ölelem hátulról, államat a vállára támasztom. Ha belegondolok mennyi nehézség fog még rá várni a szívem is össze szorul.

- Pedig az. Itt dolgozom. Most majd megnézheted hogyan csinálok popsikat. - kuncogok a fülébe. Mert mindig ezzel szekál.

- Na lassan menjünk be, biztos lepihennétek már. Valamint Anne is hamarosan megérkezik. - szólal meg mellettünk Robin. Végül őt követve indulunk el a bejárat felé, persze Lou mindenre rácsodálkozik. A recepción a lányok örömmel köszöntenek minket, Louis csak vicsorog rájuk.

- Jaj Dr. Styles már annyira hiányzott nekünk. - lép hozzám az egyik és végig simit az arcomon. Én tudom, hogy csak heccből csinálja. De Louis nem, már vetné is rá magát. Alig bírom tartani és még morog is hozzá. Az is tuti megharapná őket.

- Hello Lucy, azt hiszem inkább felmennénk a szobánkba, mielőtt a drágám kárt tesz valakiben. - nevetem el magamat, Robin már a kezembe is nyomja a papírokat és a kulcsot.

- Fiam majd hétfőn megcsináljuk a teszteket, a hétvégén még pihenjetek. Anya még nem ért ide, de hamarosan. Majd felmegyünk hozzátok.  - ecseteli közben Louis -t figyelem ahogy a lányok körbe veszi. Egyáltalán nem félnek tőle, pedig morog nekik rendesen. De a csajok csak gyönyörködnek benne és tapogatják.

- Harry doktor annyira szép ez a fiú, honnan hoztad? Nem volt még több belőle? - vigyorogva lépek mellé és ölelem át a drága vállát. Persze egy szót sem szólt, nehogy a lányokkal kelljen beszélnie. Közben Robin az érkező anyukámat ölelgeti. Én is fordulnék köszönni neki, már jó ideje nem láttam élőben.

- Gyere te kis harci kakas, bemutatom anyut. - súgom a morgós fülébe.

- Az jó lesz, mert már nem sokáig bírtam volna. Itt mindenkit meg fog kelleni harapnom? Nem, lehet meg kell őket enni. Hát rá vannak indulva a tulajdonomra. - morogja, nekem csak büszkeséggel telt vigyorgásra futja.