𝑆𝑜𝑠𝑒𝑚 𝑒𝑙𝑒́𝑔 𝑗𝑜́ || ✔

𝙩𝙞𝙯𝙚𝙣𝙝𝙖𝙧𝙢𝙖𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

Amikor újra visszatért az eszméletem már egy kórházi ágyon feküdtem, elgyengülten, és pont akkor kötötték be az infúziót a kezembe. Meg sem rezzentem. Egy apró tűszúrás semmi volt ahhoz képest, amit akkor éreztem. Miközben a nővér sürgölődött körülöttem egy ötven körüli orvos kezdett el beszélni hozzám, de én alig értettem, mit mond. Annyira belemerült a magyarázásba, hogy nem akarom félbeszakítani, a másik ok, hogy miért nem kérem meg, hogy kezdje elölről az az, hogy úgy is tudom, miről van szó. Még mindig nem voltam teljesen magamnál, de a beszédéből tökéletesen ki tudtam venni a lényeget. A heves gesztikulálás, a szigorú arckifejezés és az a néhány szó, amit el tudtam csípni a mondandójából: Rendesen kéne enni.

De én képtelen voltam egy falatot is magamba erőszakolni. Eljött a délután, majd az este, és én még mindig csak feküdtem a kényelmetlen kórházi ágyon, a plafont bámulva, szinte gondolatok nélkül. Megkértem apát, hogy ne aludjon itt. Nem kell, mert megvagyok egyedül is.

Az este folyamán folyton azon kaptam magam, hogy Chasere gondolok, és valahányszor csak ez történik a sírógörcs kerülget. Hamarosan — nem tudom pontosan mikor, ugyanis egy percre sem vettem le a fejem a plafonról — egy nővér lépett a szobába.

  — Daisy, látogatód jött — mondta kedvesen mosolyogva, majd láttam ahogy egy kicsit megrémül, ugyanis olyan hirtelen kaptam fel rá a fejem, mint még soha senki semmilyen hírre.

  — Ki? — kérdeztem reménykedve.

  — Valami Knight... — válaszolta, mire kifutott az arcomból a vér és a szívem erős dobogásba kezdett. Hirtelen ezernyi kérdés kezdett el cikázni a fejemben az izgalomtól, mégis a lehető legrosszabb hagyja el a számat.

  — Mi a francnak engedték be ide?

Ekkor azonban az ápolónő mögött nem Chase, hanem a húga, Emma jelenik meg. Erre még inkább meglepődtem, sőt egyenesen lefagytam a döbbenettől. Aztán mire észbe kaptam, már alig tudtam megállítani a nővért, hogy nehogy kitessékelje a lányt a szobából.

  — Szia Daisy — üdvözölt Emma, amikor a nővér végre békén hagyta és kiment a szobából. — Azért jöttem, mert el kell mondanom valamit neked. Chaseről van szó és megértem, hogy hallani sem akarsz róla, mert a bátyám valóban egy hatalmas seggfej, de legalább hallgass meg, jó?

  — Persze, mondd csak — válaszoltam és felhúztam a lábam, hogy le tudjon ülni az ágy szélére.

  — Na szóval, a bátyám az utóbbi időben elég furcsán viselkedett... Feltűnt, hogy folyton átmegy hozzátok, sütött-főzött, a konyhánkból mindig finom illatok áradtak, de volt olyan is, hogy órákig kellett szellőztetni az égett szag miatt — a lány elnevette magát, ahogy felidézte a Chase bénázását. — Fura módon megváltozott és még ha nem is vallotta be, boldog volt, hogy veled tölthette az idejét.

Legszívesebben megcáfoltam volna az utolsó kijelentését, de szó nélkül hallgattam, hogy folytassa.

  — Tudnod kell azt is, hogy azelőtt, hogy veled kezdett el lógni, az élete csakis a lányok körül forgott. Megfektette őket egy adag pia után, aztán otthagyta őket, mintha semmi sem történt volna. Ezt csinálta folyton. De amióta megismert téged teljesen más lett. Viszonylag normális, tanul a pótvizsgára mint még soha és velem meg a szüleimmel is sokkal normálisabban viselkedik, mint régebben. Mindig olyan boldognak tűnik, egész nap teljesen ki volt virulva... Szóval felmerült bennem a kérdés, hogy mégis mi lelte a bátyámat?

  — A doki megbízta, hogy figyeljen mit és mennyit eszek, szóval ezért szokott főzni...

  — Szereted? — kérdezte hirtelen Emma, én pedig csak remélni tudtam, hogy nem vette észre, ahogy az arcom teljesen kipirosodik.

  — Nem tudom... — válaszoltam zavartan. — Kedvelem, az biztos.

  — Ő viszont szeret téged. Nagyon, de nagyon régóta...

  — Honnan tudod?

  — Azt hiszem egy hete történt... sírva jött haza, részeg volt. Azt mondta, hogy lefeküdt egy lánnyal, de nem azzal, akit szeret. Hát megkérdeztem, kit szeret. Gondolkodás nélkül rávágta, hogy téged.

  — Tényleg? — meglepett, amit hallottam. Sok mindenre számítottam, de erre nem igazán. — Akkor miért nem jött? — kérdeztem szomorúan.

  — Azt hajtogatta, hogy haragszol rá és hogy azok után, amit tett veled sosem fogod többé szeretni. Azt hiszi, végleg elítélted és hogy örökre elveszített téged egy félreértés miatt.

  — Nézd, nekem... nekem fogalmam sincs mit gondoljak... De tegnapelőtt este egy másik lánnyal csókolózott, miután velem volt. Rám sem nézett és letagadott, úgy tett, mintha nem is ismerne...

És ezek után tényleg azt várja, hogy megbocsájtsak neki? Azt hiszi, hogy ezt is elintézheti majd annyival, hogy szó nélkül lesmárol és már meg is van oldva? Vagy hogy ideküldi a húgát és arra sem képes, hogy idetolja a képét?

  — Tudom a bátyám néha tényleg nagyon hülye... bár tudom, hogy ez nem segít semmit — nevet fel szomorúan. — Camila és ő már ősidők óta együtt vannak, de nem úgy, ahogy elsőre gondolná az ember. Egyikük sem táplál túl sok érzelmet a másik iránt, néha elszórakoznak egymással, és ők ezzel tökéletesen meg is elégszenek. Amilyen éretlen is Chase, neki pont egy ilyen lányra volt szüksége. De aztán tegnapelőtt végleg dobta miattad. Azt mondta, soha többé nincs szükségre ilyen kapcsolatokra. Olyasvalaki mellett akar elköteleződni, aki igazi örömöt tud adni neki. Nem testit, hanem valódit. Csak téged akar, Daisy és a hülye bátyám érdekében mondom, hogy érdemes lenne átgondolnod...

Alig bírtam felfogni a hallottakat. Chase elhagyta miattam a szőke szépséget, akihez mint kiderült sosem fűzte semmilyen valódi kötelék. Hozzám pedig igen? Egyszerűen nem tudtam elhinni.

  — Nem tudom lett-e volna valaha elég töke elmondani ezt neked, de ha már így megtudtad tőlem, kérlek adj neki még egy esélyt. Sosem volt még ilyen boldog, mint amikor veled lehetett.

  — Oké — mosolyogtam Emmára.

Úgy döntöttem, adok Chasenek egy újabb esélyt. Csak jöjjön már el végre!!