𝑆𝑜𝑠𝑒𝑚 𝑒𝑙𝑒́𝑔 𝑗𝑜́ || ✔

𝙝𝙚𝙩𝙚𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

Azt mondta, bízhatok benne... És én bíztam is. Tudom, hatalmas hülyeségnek tűnik, de sosem voltam az észszerű döntések mestere. Annyiszor megtapasztaltam már, hogy az emberekben egyszerűen nem lehet megbízni. Egyedül önmagadra számíthatsz. De van, hogy magadra sem...

Ilyenkor van szükség egy bizonyos Chasere. Egy fiúra, aki a legkevésbé sem mondható tökéletesnek... sok baromságban van benne, mindenféle szarral károsítja az egészségét, látszólag egyáltalán nem érdekli a tanulás, sem a jövője... De mindezt már nem is bánom. Nekem egyáltalán nincs szükségem olyasvalakire, aki mindig mindent jobban tud másoknál. Aki folyton megmondja, mint csináljak, beleszól az életembe, holott köze sincs az egészhez. Nem kell olyan, aki képmutató és lenéz csak azért, mert nem vagyok olyan tökéletes, mint ő.

Chase a legkevésbé sem jó. Sosem volt az. És éppen ettől olyan emberi. Nem ítél el, nem várja el, hogy megváltozzak. Szerinte az emberek sosem elég jók, mindenkinek rengeteg hibája van, és nekünk meg kell próbálnunk ezeket leküzdeni. Nem másokért. Hanem egyedül magunkért.

  — Szeretnél változtatni? — kérdezte. 

  — Igen... csak fogalmam sincs, hogyan...

  — Segítek, rendben?

Segített. A maga hülye módján, de végül is segített. Nem adta fel már az első nap, ahogyan először gondoltam. És a második, ahogy a harmadik nap sem... Minden egyed délután, fél egy körül ahogy meghallom a csengőnk hangját, már rohanok is ajtót nyitni. Mindig hoz magával valamit, és apa sosem érti, hogyan kerül estére egy újabb hatalmas tál étel a hűtőnkbe. Azt hiszi én csinálom, de végül is nem érdekli... örül, hogy eszem, még akkor is, ha nem tudja mi vagy inkább ki miatt. Chase legnagyobb specialitása az a fura halas valami (ami apának egyébként nagyon ízlik), de csinált már levest és párszor palacsintát is. És a legfurcsább az, hogy engem ez egyre kevésbé zavar. Sokat nevetünk, beszélgetünk és néha már azon kapom magam, hogy élvezek vele l(enni).

  — Ne menjünk el inkább valahova ebédelni? — kérdezte Chase, miközben levágódott az egyik bárszékre.

  — Ne — válaszoltam hátrafordulva. — Mit szólnál egy kis omletthez? — kérdeztem, mire ő elvigyorodott.

  — Konyítasz te ehhez egyáltalán vagy már most hívhatom a tűzoltókat? — emelte fel a telefonját.

  — Chase — néztem rá halál nyugodtan. — Nem akarom összetörni az illúzióidat, de sokkal jobban értek ehhez, mint te. Mondjuk már jó ideje nem csináltam semmit... de elhiheted, még így is jobb vagyok!

  — Tudod mit, Daisy? — vonta fel játékosan a szemöldökét, mire érdeklődve a szemébe néztem. — Játszunk egyet. Te csinálsz nekem egy omlettet, és én is neked. Ha a tiéd jobb lesz, akkor... — egy pillanatra elgondolkodott. — Na ilyen biztos nem lesz, mivel az enyém fog győzedelmeskedni. És akkor te jönni fogsz nekem egy kis szívességgel... — vázolta fel a kis játékát.

  — És ha én nyerek? — vontam fel a szemöldököm.

  — Biztosíthatlak, hogy ilyen nem fog történni — válaszolta magabiztosan. — De ha mégis, akármit kérhetsz tőlem.

  — És mégis ki a frász fogja eldönteni, hogy melyikünké a jobb? — nevettem fel.

  — Azt majd én megoldom — rántott egyet a vállán. Az egész dolog nagyon bűzlött nekem, de rábólintottam.

  — Legyen. — És már fordultam is a hűtő felé.

Egy órával később már mindketten jól laktunk a másiknak készített omlettel. Nem ettem meg az egészet, de büszke voltam magamra, hogy tudtam enni belőle. Meg aztán, este úgy is le fogom tudni dolgozni. Egyébként Chase tényleg istenien tudott ételt készíteni és ezzel tökéletesen tisztában is volt. Az enyém sem lett rossz, de még csak meg sem közelítette Chaseét. Mindketten félretettünk egy minimális, zsűrizhető adagot, majd azokat és kettéosztottuk. Chase is visz a szüleinek egy kicsit és én is meg fogom kóstoltatni apával. Egyébként ennek az egész zsűrizésnek nem sok értelmét láttam, úgyis tudtuk mindketten, hogy Chase fog nyerni.

***

  — Hű, ki csinálta ezt a fantasztikus omlettet? — kérdezte este apa.

  — Miből gondolod, hogy nem én? — kérdeztem sértődötten, majd elnevettem magam. — Chase.

  — Más esetben lehet, hogy kiakadnék, hogy egy ismeretlen gyerek van a lakásunkban, ráadásul úgy, hogy még nem is meséltél még róla, de úgy látom eddig csak jót tett veled... Szóval ki is ő?

  — Az osztálytársam, kilencedik óta, de csak mostanában lettünk jóban. Gyakran átjön és hoz kaját, meg rengeteget beszélgetünk... ja, asszem ennyi.

  — Szívesen megismerném ezt a Chase gyereket, biztos nagyon tehetséges, hogy pár nap alatt így megváltoztatta a lányomat. Szinte virulsz!

Hallottam, ahogy miss White egy aprót felmordul. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a teljesen random hangulatingadozását, de apa kíváncsi volt, miért reagált így a beszélgetésünkre.

  — Mi a baj, Sarah? — kérdezte, mire az osztályfőnököm felnézett a könyvéből egyenesen rám, majd figyelmen kívül hagyva a kétségbeesett tekintetemet ezt mondta:

  — Nem kéne hagynod, hogy Daisy találkozzon vele, csak beleviszi a rosszba, Chasenél sosem lehet tudni, hogy mi a szándéka éppen...

Azonnal tiltakozni kezdtem.

  — Chase nagyon más, mint amilyennek mutatja magát, valójában még sosem találkoztam olyannal, aki nála jobban megértett volna!

  — Pár nap és rá fogsz jönni, mekkorát tévedsz! — vágta rá dühösen miss White, majd megvonta a vállát. — Vagy talán már el is felejtetted, mi történt pár nappal ezelőtt, mikor sírva jöttél haza az orvostól!

  — Fogalma sincs, mi történt akkor! — sziszegtem dühösen.

  — Sírva jöttél haza az orvostól? — A apám értetlenül kapkodta közöttünk a fejét.

  — Igen! Chase Knight miatt, de annyira beleesett, hogy nem képes tisztán látni, hogy máris mennyire tönkreteszi a lányodat!

  — Arghh... — álltam fel az asztaltól, majd mielőtt még a szobámba siettem volna, idegesen megjegyeztem, ami nyomta a szívemet, de annál is jobban a torkomat, hogy kimondhassam végre: — Ha tudni akarja, nem Chase tette tönkre az életemet, hanem maga! Elhiheti, tök jó nyaram lenne, ha nem pofátlankodott volna bele csak úgy az életembe!

A szobámba érve megírtam Chasenek, hogy ő nyert. Azonnal válaszolt.

Megmondtam 😉 Amúgy anyáék végre megértették, hogy miért fogy el mindig annyi alapanyag a hűtőnkből. Eddig nem is tudtak a kis akciónkról

Apa is csak ma tudta meg — pötyögtem vissza. és örült neki, amíg W. bele nem szólt 🤦‍♀️

sejtem miket mondott rólam xd

hát ja, de szerintem egyáltalán nincs igaza

???

na jó mégis, de bebizonyítottad, hogy tudsz te jobb lenni, mint amilyennek mutatod magad 

Te is bizonyítottál, daisy

jól van, jól van, most már elég... mindketten ügyik voltunk :))