𝑆𝑜𝑠𝑒𝑚 𝑒𝑙𝑒́𝑔 𝑗𝑜́ || ✔

𝙣𝙚𝙜𝙮𝙚𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

Hétfőn és kedden még nem voltam elég jól ahhoz, hogy egyáltalán kikeljek az ágyamból, nem hogy még el is menjek az orvoshoz. De ma délutánra már valamivel jobban éreztem magam. Apa felajánlotta, hogy kivesz egy szabadnapot és elvisz kocsival, de természetesen elutasítottam az ajánlatot, mivel gyalog is oda lehet érni nagyjából tíz perc alatt, ezért kár autóba ülni, másrészt most valahogy egyáltalán nem volt nagy kedvem beszélgetni.

Kár volt azt hinnem, hogy egy kicsit is egyedül lehetek. A sors iróniája, hogy a szomszédomban lakó — a sors egyfolytában unatkozik, hogy ilyenekkel büntet!?? — Chase is pont akkor lépett ki az ajtón, amikor én. Remek.

  — Szia — erőltettem egy mosolyt az arcomra, ami sokkal inkább egy rémisztő vicsorgásra hasonlíthatott.

  — Szia. A buszhoz sietsz?

Az ő arcán valódi mosoly ült, ami meglepett. Nagyon szokatlan volt, mert a suliban mindig olyan képet vág, mintha le akarna ütni valakit, vagy fintorog és röhögcsél a matekóra közepén az utolsó sorban.

Abban reménykedtem, hogy a buszhoz megy, tehát más irányba, mint én. Kellemetlen volt a társasága és nem azért, ahogy általában viselkedni szokott, hanem leginkább azért, ahogy én viselkedtem vele. Gyakran mondták már rám, hogy gyerekes vagyok, és én ezért minden alkalommal duzzogni kezdtem, azaz a lehető leggyerekesebb dolgot tettem, amit csak egy gyerekes gyerek tehet. Sokszor azelőtt cselekszem, hogy belegondolnék a következményekbe, mint például néhány napja, mikor azon az estén faképnél hagytam Chaset, pont akkor, mikor úgy tűnik tényleg csak érdekelte, mi van velem.

  — Nem. Gyalog megyek az orvoshoz. Na és te?

  — Én is! — vágta rá meglepetten, majd felnevetett. Remek. Egyszerűen fantasztikus... — Akkor nem baj, ha elkísérlek? Vagy zavarna és inkább maradjak le egy kicsit?

  — Miért zavarnál? — lepődtem meg. — Nem vagyok emberevő szörnyeteg! — tettem hozzá ismét a mosolygó-álarcomat magamra téve. Hát persze, hogy ő is legszívesebben távol tartaná magát tőlem...

  — Azt látom... én csak arra gondoltam... hogyha esetleg fájna a fejed, vagy hasonló...

  — A fejfájás nem akadályozza meg, hogy veled menjek az orvoshoz.

  — Nagyon sápadt vagy. Jól vagy?

  — Persze, csak lázas voltam, mert...

  — Mert hétvégén egészen tizenegyig kint bóklásztál...

Szégyenlősen megvontam a vállamat, ezzel beismerve, hogy Chase Knightnak talán életében most először, igaza volt. Nagy hülyeség volt ezt tennem, és bár nem gyakran ismerem be, ha hibázom, most tényleg igazán hülye voltam. Annyira ki voltam akadva, hogy még egy pulcsit sem kaptam magamra indulás előtt.

  — Ráadásul a megfázásnál történhetett volna sokkal rosszabb dolog is... — motyogta maga elé. Vissza akartam kérdezni, de gyorsan felém fordult és más irányba terelte a beszélgetést. — Mi miatt akadtál ki ennyire? Persze csak ha el akarod mondani...

Magam sem tudom miért, de el akartam. Mindent elmeséltem neki, a legapróbb részletig.Olyannyira el akartam valakinek mondani ezt az egészet, hogy már az sem zavart, hogy egy olyan ember hallgat végig, akit korábban annyira elítéltem.

  — Hát ez szívás — jelentette ki őszintén, miután befejeztem a mondandómat.

  — Kösz... ez sokat segít... — vetettem rá szemrehányó pillantást, majd nem bírtam tovább, megforgattam a szemem és elmosolyodtam. — Ez valóban szívás. De járhattam volna rosszabbul is.

Pontosan tudtam, hogy arra a személyre gondol, akire én is. Nevetve megráztam a fejem.

  — Azért az apámnak is van némi ízlése... — magyaráztam.

  — Ez attól még ha-tal-mas szívás — Fokozta bólogatva. — De akarsz hallani valami hasonlóan nagy szívást?

Bólintottam.

  — Hallottál már a nyári iskoláról? — kérdezte, mire megráztam a fejemet. Nincs is olyan, hogy nyári iskola. — Pedig a mi sulinkban is van... Ráadásul én is járok.

  — Mekkora stréber lettél! — ugrattam viccesen, de még mindig fogalmam sem volt, miről van szó. Magyarázatot vártam és hamarosan meg is kaptam. Kiderül, hogy Chase megbukott év végén matekból és töriből, így minden héten kedden és csütörtökönként be kell mennie két-két órára, hogy felkészítsék a pótvizsgára. Az egészben az a vicces, hogy egy matek és egy irodalom órát kell végigülnie, pedig az utóbbival az égvilágon semmi gondja, sőt talán az az egyetlen tantárgy amiből még kifejezetten ügyes is.

  — Azt hiszem ebből már rá is jöttem, miért mész orvoshoz...

Az út meglehetősen rövidnek tűnt, valószínűleg azért, mert az egészet végigbeszéltük. Kicsit bűntudatom is volt, amiért korábban soha még csak egy köszönésre sem méltattam és mindig olyan rossz véleménnyel voltam róla, pedig soha egy szót sem beszéltünk egymással. De most, egyáltalán nem volt olyan, mint amilyennek a suliban szoktam látni. Sőt kifejezetten jófejnek tűnt.

A váróteremben az összes idős házaspár, kisgyerekes anyuka és néhány ott dolgozó is mind azon tanakodtak, hogy vajon mikor lett jóban a "beteg kislány" és a hírhedt "bajkeverő". Mi pedig csak nevettünk az egészen és tovább tárgyaltuk, hogy milyen nagy szívásokkal is van tele az élet. Az embereknek néha szüksége van az ilyen beszélgetésekre. Semmi komoly, nehéz téma, csak egy laza és kötetlen beszélgetés, ami még a nehéz időszakokban is képes felvidítani vagy legalábbis egy kis időre segít megfeledkezni a valóságról. 

Bár ekkor ezt még nem tudtam, de pont ezért volt szükségem Chasere. A későbbiekben rengeteg szerepet töltött be az életemben, többek között ő volt az is, aki a hülyeségeivel és sokszor értelmetlennek tűnő dolgaival mindig meg tudott nevettetni és kirángatni a rossz gondolatok és cselekedetek fogságából.

Késő délutánra már teljesen kiürült a váróterem, de mi még mindig ott ücsörögtünk. Szó szerint csúcsforgalom volt: influenza, járvány... mindenféle nyavalya, pedig nyár volt. Aztán mikor az utolsó páciensek, egy fiatal anyuka és kisbabája kiléptek a rendelő ajtaján, már hívtak is be minket.

  — Chase, Daisy! Jöhettek egyszerre is! — mondta a nővér az ajtóban állva.

Bent megkérték, hogy vegyem le a pulóverem, míg a szomszédsrácnak megírják az igazolást.

  — Még sosem hallottam nyári iskoláról — próbált csevegni az idős, őszhajú doktornő, de senkitől sem kapott választ. Feszülten figyeltem, ahogy a fonendoszkóp kisebbik oldala a pólómhoz nyomódott.

  — Kérlek vedd le a pólódat is! — kért meg a doktornő.

Hirtelen az ereimben mintha megfagyott volna a vér, úgy megrémültem, mint talán még sosem.

  — Nem lehet! — tiltakoztam ijedten. Baszki, nem vettem fel melltartót!!

  — Miért?

  — Nem lehetne, hogy ő kimegy? — Mutattam Chase felé. Mégsem vagyunk már kisgyerekek, és még ha egy ilyen "menő srác" nem is foglalkozik hozzám hasonló lányokkal, akkor sem akarom, hogy lássa, hogy meztelenre vetkőzöm. Főleg azért, mert még melltartó sincs rajtam... Úristen tényleg nincs rajtam!!!! Abban a pillanatban nagyon megbántam, hogy nem szántam rá öt másodpercet, hogy magamra húzzam, de mivel egész nap otthon feküdtem, betegen, nem gondolhattam, hogy szükségem lesz rá. Könyörögve néztem a doktornő felé, hátha megérti mit akarok. Nem gondoltem, hogy fiatal korábban ő nem ugyanígy reagált volna a helyzetre, mint most én... 

Láttam, ahogy a vén szipirtyó arcán gonosz mosoly fut át.

  — Nem. Vedd ezt leckének.