𝑆𝑜𝑠𝑒𝑚 𝑒𝑙𝑒́𝑔 𝑗𝑜́ || ✔

𝙩𝙞𝙯𝙚𝙣𝙠𝙚𝙩𝙩𝙚𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

Rengeteg üzenetet küldött, hogy beszéljük meg, hogy megmagyarázza, hogy az egészet csak félreértem..., de én mindet csak láttamoztam, majd válasz nélkül bezártam. Nem akartam az lenni, aki mindig mindent megbocsájt, akivel az emberek kedvükre szórakozhatnak. Hülye voltam, hogy ismét megbíztam valakiben, azok után, hogy egész életemben csak elítéltek és hazudtak nekem, és most utoljára megfogadom, hogy mostantól semmi és senki nem fog érdekelni. Mindent úgy teszek majd, ahogy én akarom és soha többé nem fogok adni mások véleményére.

Másnap reggel, mikor felébredtem, véletlenül a derekamra csusszant a kezem és reflexszerűen keresgélni kezdtem a kiálló csontjaimat. De mintha nem is lettek volna. Egyet sem találtam. Mégis mikor kikeltem az ágyból, sokkal könnyebnek éreztem magam, mint általában. Mintha nem nyomtam volna száz tonnával a padlót... Hirtelen kíváncsi lettem, hogy vajon fogytam-e, ezért érzem-e így magam. Gyorsan elővettem a mérleget és bekapcsoltam.

De mikor ráálltam, egyáltalán nem azt az eredményt láttam, amit szerettem volna. Amit elvártam. Sosem azt látom, de most más volt a helyzet. Azt hittem szívrohamot kapok, amikor megláttam a számot. Negyvenkilenc egész kettő. Hányni akartam, kiabálni és szétverni a kezemmel a mérleget... Ezt akartam, helyette fogtam a mérleget, rá sem nézve kikapcsoltam, visszaraktam a rejtekhelyére és leültem a földre, hátamat az ágynak támasztva.

Üresnek éreztem magam, holott legszívesebben bőgtem és vertem volna a falat. De nem tettem semmi ilyet, csupán meredtem magam elé. Ültem, azzal a gondolattal a fejemben, hogy elértem életem legnagyobb súlyát. Gyűlöltem magam. Nem értettem, hogy történhetett ez. Persze lehet, hogy közrejátszhatott a víz, a puffadás, meg franc tudja még mi... De leginkább Chase hülye ételei. El sem hiszem, hogy lehettem ilyen hülye!? Hogy hihettem neki, miért ettem, mikor azt mondta, miért kellett ezt tennie velem? Csak rosszat akart, átvert, én pedig elhittem, hogy tényleg szeret és hogy tényleg komolyan gondol mindent velem kapcsolatban. De ha tényleg fontos lettem volna neki, akkor nem tette volna ezt velem. Ha elfogadna és szépnek tartana, akkor nem tömött volna annyi mindennel, elfogadta volna, hogy nekem ez így jobb...

Nem akartam többet hízni. Azt egyszerűen nem éltem volna túl. Így újra edzeni kezdtem, keményebben, mint valaha, szinte le sem tudtam állítani magam. Fekvőtámaszoztam, felüléseztem, ugráltam és nyújtottam... nem hagytam abba egészen addig, amíg apa haza nem ért a munkából. Nem akartam, hogy azt lássa, mennyire nem vagyok jól. Teljesen ki voltam merülve, egész nap semmit nem ettem és alig ittam, a számban a korábbi hányáspróbálkozások emléke keringett.

Kilenc körül már aludni tértem, apának csak annyit mondtam, hogy nagyon elfáradtam. A valóság viszont az volt, hogy nem csak azért szerettem annyira aludni, hanem azért is, mert olyankor nem gyötörnek a gondolataim, alvás közben egy pillanatra sem kell gondolnom a valóságra.

***

Felriadtam.

1:34

Fájt a hasam. Biztosan a mensim az — jutott hirtelen eszembe. Olyan rendszertelen az egész, folyton késik, de van, hogy jóval korábban jön meg a vártnál. Ittam egy korty vizet, majd valahogy kitámolyogtam a mosdóba.

Semmi. Akkor mégis mitől van ez az egész?

Görnyedten, lassan visszaültem az ágyamra. Vissza akartam aludni, de ahogy lefeküdtem, hirtelen elfogott a hányinger. Felültem és vártam. Hamarosan borzasztóan melegem lett, így nagy nehezen ismét felálltam és kinyitottam mindkét ablakomat, majd visszatelepedtem az ágyam szélére. Remek, most meg fáztam.

Vártam, de hiába. A percek szinte óráknak tűntek, minden egyes pillanatban egyre rosszabb és rosszabb lett. Görcsöltem és folyt rólam a víz. Az egyik pillanatban még melegem volt, aztán borzongani kezdtem. Percekig tartott, mire kicsoszogtam a konyhába. Nem akartam felkelteni apáékat, így szinte a falba kapaszkodva húztam magamat előre. Jéghideg vízzel megmostam az arcomat és ismét ittam egy pohárral, majd leültem az egyik bárszékre.

Talán ennem kéne, jutott eszembe. Hamar elvetettem az ötletet, egyáltalán nincs szükségem most rá, csak beképzelem az egészet, azt hogy éhes vagyok. Így csak tovább vártam. Vártam. Görcsöltem. Szenvedtem.

Nagyjából negyed három lehetett, de én még mindig a konyhaasztalnál ültem, egy poharat szorongatva a kezemben. Semmi pénzért nem eresztettem volna el, muszáj volt szorítanom valamit, anélkül túl elveszett lettem volna. A helyiségben félhomály uralkodott, a fényforrást egyedül a kintről beszűrődő gyér utcai lámpák fénye adta.

Már nagyon kész voltam. Egy idő után már egyetlen vízcsepp sem ment le a torkomon, csak ültem felhúzott lábakkal a széken, a homlokomat a folyamatosan remegő térdeim közé hajtottam. Chasere gondoltam. Gyűlöltem magam miatta, de nagyon hiányzott. Azt akartam, hogy itt legyen velem, hogy segítsen. Hogy mondjon egy idióta poént, elmesélje, hogyan marakodott régen a testvéreivel vagy hogy újabb ciki dolgokat osszon meg a gyerekkori önmagáról. Ha velem lett volna, biztosan belém erőszakolt volna egy adag ételt és én talán el is fogadtam volna tőle, sőt még azt sem bántam volna, ha rágyújt egy cigire az erkélyen. De bárcsak velem lett volna végre!

  — Nem vagy jól? — Apa álmos fejjel, karikás szemekkel lépett be a konyhaajtón. Annyira rosszul voltam, hogy csak egy halk hümmögéssel tudtam reagálni. Megfogta a homlokom és azonnal megállapította, hogy tűzforró. Fogott egy törölközőt, bevizezte, majd a nyakamra terítette. Kicsit lehűtött, nagyon jól esett, de aztán újra rosszabb lett.

Forró voltam. Égett a bőröm, a szám belseje, egyszerűen olyan volt, mintha felforraltak volna. Az egész olyan volt, mint egy rossz film, mikor a főszereplő épp a halálán van. De a játékidő most jóval hosszabb volt. Szóval csak ültem a széken továbbra is felhúzott lábakkal, égő bőrrel, magas lázzal, görcsölve, hulla fáradtan, arra gondolva, hogy ennél talán a halál sem fájna jobban. Az eszméletem már rég nem volt rendjén, egy csomó dologra nem is emlékszem már, olyan volt, mintha az egész egy rémálom lett volna.

  — Nem várok. Beviszem a kórházba. — Az apám hangját hallottam a távolból, pedig pár méterre álltak csak tőlem.

  — Menjek én is? — kérdezte miss White, mire az apám csak megrázta a fejét. — Maradj csak itt Sarah.

A beszélgetés többi részét már egyáltalán nem is hallottam, a továbbiakból is csupán hangfoszlányok maradtak meg. Alig tudtam felállni, de az semmi volt ahhoz képest, hogy milyen nehezen tudtam járni. Szinte teljesen apára kellett támaszkodnom, annyira szédültem minden lépésnél. Miss White egy kis hátizsákba innivalót és egy váltáspólót csomagolt, közben apa segített felvenni a cipőmet. Ekkor tűnt csak fel, hogy szinte már mozdítani sem tudom a kezemet, talán annyira lement a vércukrom, hiszen tegnap semmit sem ettem és gyakorlatilag minden tápanyagot kiadtam magamból, amire szüksége lehet a szervezetemnek. Úgy éreztem, mindjárt elájulok. Csurgott rólam a víz, az izzadság, miközben sikerült magamra szenvednem a pulóveremet. Haláltáncot jártam.

Ha elájultam volna, biztos voltam, hogy napokig a kórházban tartanak majd, de akkor legalább nem éreztem volna tovább ezt a kínzó fájdalmat. Nem akartam kórházba menni. Fertőtlenítőszag, kényelmetlen ágyak, orvosok... infúzió. Abban bizakodtam, hogy a szervezetem bírja még egy darabig és nem veszítem el a tudatomat, eddig is kitartó volt.

Kimentünk a lépcsőházba és a kijárat felé indultunk. Pár méterre voltunk csak az autónktól, aztán hirtelen, amikor épp a legkevésbé sem számítottam rá, belém hasított a tudat, hogy nekem most végem van és öntudatlan állapotban szétterültem a padlón.

Nem bírtam irányítani a testem, nem bírtam felállni a földről vagy kinyitni a szememet. Apáról sem volt fogalmam közben, nem tudtam, hogy ott van-e még, hogy beszél-e hozzám, megszűnt a külvilág és lassacskán már a benti világomat sem tudtam irányítani vagy hallani többé.