𝑆𝑜𝑠𝑒𝑚 𝑒𝑙𝑒́𝑔 𝑗𝑜́ || ✔

𝙚𝙡𝙨𝙤 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

Na, ennyit arról, hogy a szünetem egyhangú és unalmas... Már azt hittem, soha többé nem lesz miről írnom, így a naplómat, aminek eddig még kettő oldala sincs teljesen teleírva, már vissza is dobtam a szekrényem legmélyére, oda ahol nem olyan régen megtaláltam. De ez a nap igazán eseménydús volt, és nem éppen pozitív értelemben... Most itt ülök a szobámban, vacogva, lázasan és azt kívánom, bárcsak vége lenne már ennek a nevetségesen szánalmas rémálomnak. De kezdjünk csak mindent az elején.

Már alig vártam a hétvégét, hiszen ez az a két nap a héten, mikor végre tölthetek egy kis időt apával. Mivel nagyjából semmilyen más rokonom nincs, néhány távoli másod-unokatestvéremen kívül, ő az egyetlen, akihez gyakorlatilag hozzá tudok szólni. Reggel szokás szerint elmentünk a parkba futni, majd egész nap csak tévéztünk, beszélgettünk és leteszteltem azt az új játékot is, amit a munkahelyén készített. Az apám programozó, méghozzá játékprogramozó, így mindig valamilyen videójátékon dolgozik, persze nem ő egyedül, hanem van, hogy tíz-tizenöten. Én vagyok az első számú tesztelőjük, persze azt még nem sikerült elérnem, hogy fizetést is kapjak a "kemény munkámért"... Elég jól szórakoztunk, mint ahogy általában. Szerencsére mindig is jó volt vele a kapcsolatom, mert nem papol nekem felesleges hülyeségekről, csak arról beszélünk, ami valóban érdekel és a nem csak az a-féle "Hogy telt a napod?" sablonkérdések képesek beindítani a beszélgetést.

De aztán persze mindent el kellett rontania... Megvárta, hogy jól érezzem magam, elhiggyem, hogy ez egy igazán jó nap... Aztán bejelentette, csak úgy mellékesen, egy beszélgetés közben, mintha egyáltalán nem is számítana, hogy összejött valakivel. Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Az apám!? Dühös voltam rá, teljesen kiakadtam, ő pedig nem próbált visszatartani. Bár valahol, az agyam egy sötét, rejtett zugában ott bujkált a tudat, hogy talán örülnöm kéne, hiszen legalább ennyi idő után végre boldog lehet, de egyszerűen képtelen voltam. Fájt belegondolni, hogy ilyen könnyen tovább tudott lépni anyán, valaki miatt, akit én még csak nem is ismerek. Nekem ez sosem fog menni, most mégis egyik pillanatról a másikra elvárja ezt tőlem.

Halvány fényárban úszott az utca, régi, kopottas tornacipőm halkan súrolta az aszfaltot a csendben. Haza kéne mennem — gondoltam, de mint máskor, most sem hallgattam az eszemre. Még mindig fájt, és egyszerűen nem akartam látni az apámat. Már nem azért, amit tett, sokkal inkább azért, mert szégyelltem, ahogy viselkedtem vele. Haragudtam rá, de tudtam, hogy ő is rám — ráadásul jogosan — ezért bocsánatot akartam kérni, csak még nem tudtam hogyan. Azt hiszem egyszerűen még nem voltam kész visszamenni hozzá.

Ahogy sétáltam a házak között, egyszer csak egy srácot vettem észre közeledni felém. Lehajtottam a fejemet, csak minél gyorsabban el akartam haladni mellette, anélkül hogy megbámulna. Utálom, ha bámulnak, legszívesebben mindenkire rákiabálnék, hogy fejezze már be és forduljon másfelé, de sajnos túlságosan is félénk vagyok. Meg hát elég fárasztó lenne majdnem négy évfolyamnyi gyereket, plusz a reggeli és a délutáni buszon utazókat egyesével megkérni és leszoktatni a rossz szokásukról. Ám ahogy a fiú közel ért hozzám, nagy meglepetésemre megszólított:

  — Szia. Bocsi a zavarásért, de lenne egy kérdésem.

Valami köszönésfélét préseltem ki az ajkaim közül, ami majdnem úgy hangzott, mint egy szia, de végül valami egészen más lett. Meglepetten bámultam rá. Vajon mit akarhat?

   — Nem fázol?

   — Nem — adtam a kurta választ, de ahogy kimondtam a szavakat, éreztem hogy újabb borzongás fut végig a testemen. Hideg szél fújt, egyáltalán nem volt meleg, mint ahogy számítottam rá.

   — Merre mész? — kérdezte kedvesen rám mosolyogva.

   — Miért is mondanám el neked? — kérdeztem vissza én is, miközben próbáltam visszatartani a mosolyomat. Kedvesnek tartottam, hogy segíteni próbál, nem sokan tették volna ezt. Örültem, hogy nem azért állt meg, hogy elmondhassa, sürgősen pszichológushoz kéne fordulnom (igen, sokan mondták) vagy hogy beszóljon valamit. Ő másnak tűnt.

De úgy tűnik megint tévedtem. Ma már sokadszorra.

   — Hát azért, mert kölcsön adom neked a kabátomat, és ha nem gond, előveszem a szalámis szendvicsemet a táskámból és az is a tiéd lehet.

   — Már meg ne haragudj, de erre mi okod van? — kérdeztem a kelleténél kicsit ingerültebb hangon. Most már kezdtem sejteni, mire megy ki ez az egész és egyáltalán nem tetszett a helyzet.

   — Sovány vagy... vagyis inkább túl sovány... Nincs rajtad pulóver. Bolyongasz itt a panelek között, késő este, ha lenne úti célod, már rég ott lennél...

   — Okosabb vagy, mint hittem — Húztam keserű mosolyra a számat. — ...de nem. Nincs igazad. Van úti célom. — Persze, hogy volt, kár hogy még nem találtam ki mi legyen az, de már körvonalazódott bennem. Komolyan... (Ezt persze nem tettem hozzá.)

   — Tényleg? — húzta össze a szemöldökét. Gondolom ezzel a nevetséges mozdulattal azt próbálja érzékeltetni, hogy egyáltalán nem hisz nekem. — Akkor szívesen elkísérlek.

   — Köszi, megtalálom egyedül is — próbálkoztam, ám sikertelenül. Magamban szitkozódtam, ahogy rimánkodásba kezdett. Szánalmasnak tartottam a helyzetet és azt kívántam, bár meg sem álltam volna neki. Talán kevésbé lenne megalázó.

   — Kérlek — könyörgött. — Csak hadd segítsek.

   — Mégis ki vagy te, hogy segíts nekem!? — csattantam fel, mert végleg elegem lett ebből az egészből. — Idejöttél hozzám úgy, hogy nem is ismersz és segíteni akarsz! Honnan tudod, hogy szükségem van rá? Mert elárulom, nekem nem kell a segítséged!

   — Légy szíves, akkor legalább a szendvicset fogadd el, hadd tegyek valami jót is ma...

Ezek a könyörgő pillantások, a sajnálkozás... Jól tudom, mit rejtenek ezek a kedvességnek és együttérzésnek álcázott jelek. Megvetést és lenézést, amit állandóan kapok. Elegem van az egészből, nem értem, hogy ha valakinek nem tetszik valami rajtam, miért nem hagy egyszerűen figyelmen kívül. Az embereket csak a hibáim érdeklik, egyébként nem is izgatja őket, hogy vagyok. Sosem beszélgetnek velem, vagy ha igen, csak azért, hogy elmondhassák, mennyire szeretnének "segíteni nekem".

   — ÉN NEM LESZEK SENKI KIBASZOTT JÓ CSELEKEDETE! — kiabáltam rá dühösen, mire teljesen lefagyva bámult rám, a táskája, amiből imént az ételt akarta elővenni hirtelen megállt a kezében. Gépiesen vette vissza a hátára a hátizsákját. 

Ismét túllőttem a célon... Szégyenkezve, egy gagyi félmosolyt erőltetve az arcomra kezdtem magyarázkodni: — Ne haragudj, tényleg nincs szükségem rá, de azért köszönöm... — motyogtam még mindig nagyon szégyellve magam, de a srácot ez már egyáltalán nem érdekelte, szó nélkül elsétált. Könnyek szöktek a szemembe. Ilyen hülye lenni! Tényleg képtelen vagyok a normális kommunikációra, egy érzéketlen idióta vagyok, nem csoda, hogy senki sem akar önszántából beszélni velem.