𝑆𝑜𝑠𝑒𝑚 𝑒𝑙𝑒́𝑔 𝑗𝑜́ || ✔

𝙝𝙖𝙧𝙢𝙖𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

Naná, hogy beteg lettem. Mégis ki gondolta volna, hogy ha este tizenegyig egyedül bolyongok az utcán rövid ujjú pólóban és sortban, ráadásul az átlagos júniusi estékhez képest sokkal hűvösebb időben, akkor annak nem lesz túl jó vége?

Ráadásul a betegség most csupán a legkisebb gondom. El sem hiszem, hogy az apám képes pont az osztályfőnökömmel kavarni. Igen, miss Whitetal, azzal a kotnyeles... Szerintem jobb, ha inkább nem is részletezem, mit gondolok róla.

Mikor hazaértem, éppen vele volt. Hallottam a hangját, és azt a hülye műkacajt, amit akkor szokott alkalmazni, amikor jópofizni próbál velünk az óráin. Olyan furcsa volt hallani, hogy itt van a lakásunkban, hogy először el sem tudtam hinni. Pedig olyan egyértelmű volt... Nem akartam találkozni vele, így olyan halkan, amennyire csak tudtam belopóztam a szobámba és behajtottam az ajtót.

Az apám egyszer sem jött ellenőrizni, hogy hazaértem-e. Túlságosan el volt foglalva azzal a nővel, én pedig már nem is igazán érdekeltem... Kit érdekel, hogy a saját lányom kint kóborol az utcán késő éjszaka, pulóver nélkül, helyette inkább áthívom az osztályfőnökét...

Nagyot kortyoltam a tűzforró teából, majd a csészét fintorogva az éjjeli szekrényemre helyeztem. Ízetlen, mert alig raktam bele cukrot. Az túl egészségtelen, úgyhogy így kellett meginnom. Mint ahogy számítottam is rá, hamarosan kopogás hallatszott az ajtón, az apám halkan, bizonytalanul szólt be a szobámba.

  — Daisy... ébren vagy?

Nem kapott választ. Megpróbáltam elhitetni vele, hogy nem vagyok ébren. A valóság viszont az volt, hogy semmi kedvem nem volt csevegni vele.

  — Biztosan alszik... a kamaszoknak nagy az alvásigényük...

Hát még mindig itt van. Tizenegy óra múlt, ez meg még itt magyaráz az apámnak az alvásigényekről, pedig ha jól tudom a tantárgyának, az irodalomnak köze nincs a biológiához.

  — Igen, ébren vagyok! — szóltam ki ingerülten, gyakorlatilag csak azért, hogy megcáfoljam az alvásigény elméletet, mire már nyílt is az ajtó. Nem volt dühös rám. Legalábbis látszólag egyáltalán nem. 

Nem faggatott, hová mentem, és nem is szidott le, helyette csak beszélt, beszélt és beszélt... Szóhoz sem hagyott jutni, mondjuk nem mintha lett volna bármi hozzáfűzni valóm ehhez az egészhez. Beszélt az új nőről, pontosabban az osztályfőnökömről, bár ő azt hitte még nem tudok róla, ezért szép nyugodtan, lassan próbált rávezetni. Elmondta hol és mikor ismerte meg, én pedig közben majdnem felnevettem: Az apám komolyan azután hívta el randizni, hogy miss White behívta őt a suliba, hogy elbeszélgessenek a "súlyos" az étkezési zavaromról? Azt is állította, hogy már régóta el akarta mondani nekem, de félt, hogy mit fogok reagálni. Azt hiszem jogosan aggódott, ezért kissé szégyenlem is magamat. Megnyugtatott, hogy egyenlőre ez nem annyira komoly, a tanárnő nem fog ideköltözni és nem is tervezi megkérni a kezét, ahhoz még túl friss ez a kapcsolat. Az utóbbit én kérdeztem meg tőle és hát elég furcsán nézett rám. Csupán pár hete találkoztak, mármint úgy igazán.

És ezek után jött csak a fájdalmas rész: természetesen anya is említésre került. Semmi komoly, csupán elmondta a szöveget, amire már amúgy is számítottam: hogy sosem felejti el, hogy szereti, meg bla bla bla...

Az fáj az egészben a legjobban, hogy igaza van. Anya már nincs. Nincs sehol, vagy legalábbis ezen a világon nem. Talán ezt így érzéketlenség, esetleg bunkóság kijelenteni, de hogyan is lehetne olyasvalakivel együtt, aki már nem létezik? Ő csak egy emlék. Kell neki valaki, aki él és virul, aki segít neki továbblépni, akivel boldog lehet... Na de miss White!?? Fúj, egyszerűen kell még jó pár év, mire fel tudnám dolgozni ezt!

  — Ne haragudj, hogy így kiakadtam, Apa...

A fejemet a vállára hajtottam és a kezemmel átöleltem.

  — Lázas vagy? — Hirtelen kibontakozott a karjaim közül és aggódva a szemembe nézett.

  — Nem érzem magam túl jól, az biztos...

  — Rendesen kéne enned... — vágta rá szemrehányóan. — Ez így nem mehet tovább...

Ez meg már megint hogy jön ide!? Mégis miért kell már megint elkezdeni!?

Rossz jegyet kapok. — Az agynak szüksége van az energiára...

Fáradt vagyok. — Talán több táplálék kellene a szervezetednek...

Beteg vagyok. — Rendesen kéne enned...

  — Eszem eleget — bizonygattam, mert tényleg így van. Nincs szükségem több ételre. Jól vagyok, teljesen egészséges... Illetve nem éppen, de csakis azért, mert tegnap megfáztam a hidegben.

  — Aha — Az apám morcosan nézett rám, mintha hazudtam volna neki. — Na és mikor is ettél utoljára?

  — Tegnap délután... ettem egy joghurtot kiflivel — válaszoltam ingerülten, majd mikor leesett, hogy ez nem éppen az a válasz, ami egy kicsit is megnyugtatná, gyorsan hozzátettem: — Nem voltam annyira éhes...

  — Ez így tényleg nem mehet tovább, Daisy!

Láttam rajta, hogy csalódott. Sajnáltam, hogy nem tud mit tenni és hogy ennyire aggódik miattam. Ez volt a legrosszabb az egészben. Felajánlottam neki, hogy eszem egy kis sós kiflit egy szelet sonkával. Szinte látszott, hogy a szeme csillog az örömtől, ahogy kemény tíz percen keresztül, undorodva tömtem magamba azt a száraz valamit az ágyamon ülve, a takarómba burkolózva. Bár csak egy kicsit több mint a felét sikerült megennem, hagyta, mondván, hogy a betegség valóban elveszi az étvágyat.

Mikor végeztem, ismét átölelt.

  — Büszke vagyok rád. És édesanyád is az lenne.

Csak mosolyogtam és bólogattam a kedves megjegyzés hallatán, majd lassan elszabadultam a karjai közül. Én egyáltalán nem voltam büszke magamra. Már megint feleslegesen ettem, a sok munkám, az egész heti kemény edzésem néhány perc alatt kárba veszett. Vajon mikor lesz képes végre megérteni a saját apám, hogy ezzel egyáltalán nem tesz jót?

Az egyetlen vigaszom az volt, hogy mikor ő és az osztályfőnököm — Még mindig nem tudom elhinni ezt az egészet. Miért pont ő!? — elmentek (elvileg bevásárolni), végre kihányhattam az egészet, pont mint tegnap azt az átkozott meggyes joghurtot...