𝑆𝑜𝑠𝑒𝑚 𝑒𝑙𝑒́𝑔 𝑗𝑜́ || ✔

𝙗𝙚𝙫𝙚𝙯𝙚𝙩𝙤

Elérkezett a nyár: a boldog, szabad élet. Nem kell hajnalok hajnalán a világ legidegesítőbb és egyben legfájdalmasabb hangjával, az ébresztővel indítani a napot, folyton pletyiző idős nénikkel és beszívott alakokkal egy járművön nyomorogni, csak azért, hogy időben beérj egy helyre, amit az egyszerűség kedvéért iskolának neveznek, de az épület valójában magába foglal egy kész állatkertet, börtönt, bolondok házát és egy középkori kínzókamrát is... De a vakáció idejére ez a hely bezár. Elkezdődnek a családi nyaralások, kirándulások, a nagy bulik és a késő estig tartó mászkálás a barátokkal.

Jó is lenne. De ez a bevezetés a legkevésbé sem illik a történetem legelső sorainak. Ugyanis nekem a nyári vakáció, pontosabban az az egy hét, amióta bezárt a suli, egészen máshogy telt. Egyetlen barátom sincsen, ismerőseim is csak alig. Az apámmal élek egy kertvárosi társasház első emeletén, de ő késő este ér haza, fáradtan, így gyakorlatilag egész nap egymagam vagyok otthon. Szinte sosem mozdulok ki a szobámból, persze a reggeli és délutáni kocogást leszámítva. Legtöbbször sorozatokat nézek, zenét hallgatok, és természetesen rengeteget edzek. Egyetlen napot sem hagyok ki, az hatalmas gond lenne. Az edzés az én szenvedélyem, ráadásul az egyetlen dolog, ami valamelyest kompenzálni tudja a borzalmas alakomat.

Akárhányszor belenézek a tükörbe, mindig ugyanazt látom. Grimaszba rándul az arcom, és csak arra tudok gondolni: fogynom kell. Most 164 cm vagyok és 45 kg. Egyszerűen utálok magamra nézni, mégis szinte óránként állok meg a szobám falára rögzített tükör előtt, hogy percekig csak azt bámuljam, milyen borzalmas testem van. Mindig látok magamon vagy 5 kiló felesleget, de bármit is teszek, akármennyi is a súlyom, még mindig nem vagyok olyan vékony, amilyen lenni szeretnék. Mintha ez lenne a sors büntetése azért, amiért nem vagyok kedves. — Mondjuk nem mintha lenne kedvem bárkivel is kedves lenni. — Túl nagy erőfeszítés a semmiért, az emberek úgy sem viszonozzák. Nem tudnak mást, csak ítélkezni egymás felett, és mindig mindent jobban tudnak a társaiknál.

Azt hiszem, ha van előnye annak, hogy végre nyári szünet van, az az, hogy nem kell elviselnem a gimi folyosóján végigsétálva a furcsa, leginkább lenéző tekinteteket, és az önjelölt "nagymenők" humorosnak szánt beszólásait.

Nincs olyan suli, ahol ne lennének ilyenek, mármint azok, akik mindenkinél jobbnak gondolják magukat és azt hiszik, joguk van bárkivel bármit tenni, anélkül, hogy annak lenne bármilyen következménye. Természetesen az én osztályomban is van pár ilyen: a négy lány, akik mindig bandában vihognak a leghátsó sorban az óra közepén és mindenkinél felsőbbrendűnek gondolják magukat. Jó, azt meg kell hagyni, hogy valóban mindig a legdivatosabb ruhákban járnak, profin sminkelnek, ráadásul a tik-tok oldaluk is mindig pörög (hű, micsoda teljesítmény az, ahogy melltartóban tátognak valami borzalomra...), de valami rohadt idegesítőek, ahogy játsszák az eszüket, ami valójában nincs is. 

Természetesen ilyenek fiúváltozatban is előfordulnak... A suli hemzseg az olyan srácoktól, akiket majdnem minden lány akar (szánalmas), de ők nem akarnak senkit. Legalábbis ezt próbálják elhitetni. Nem köteleződnek el, mert az Milyen lenne már!??, így szinte hetente váltogatják a lányokat — komolyan mondom, ilyen nem csak a béna tinifilmekben van —, akik természetesen csakis a legszexibb fajtából vannak. Ilyen fiú például a szomszédom, Chase is. Ő és a bandája azok, akik csak akkor járnak be az órákra, ha épp nem sikerül egy újabb kamuigazolást szerezniük, a szünetekben mindenki köréjük gyűl és a társaságukhoz akar csapódni, pedig nem tisztelnek senkit, simán visszaszólnak a tanárnak és megvetik azokat, akik nem öltöznek az ő ízlésük szerint vagy esetleg tanulnak (ugye milyen borzalmas, elvetemült cselekedet ez!?) a dolgozatokra.

Azt hiszem én is nyominak számítok, bár még sosem halottam pontos magyarázatot erre a szóra... Az öltözködésem nem annyira rossz, és nem is tanulok olyan kiemelkedően jól, hogy az feltűnjön nekik, így inkább az alakom miatt tesznek rám megjegyzéseket. Ez persze rosszul esik, hiszen már évek óta küzdök azzal, hogy elfogadható testem legyen, és amikor végre egy picit is elégedett vagyok önmagammal — hah, volt valaha ilyen?? —, ők rögtön elbizonytalanítanak.

Na nem mintha jobban szeretném azt a sok sajnálkozást, amit állandóan kapok. Nézzétek, ott a lány, aki pont úgy néz ki, mint egy csontváz! Szegény, biztosan nehéz lehet neki... Ám mind közül az osztályfőnököm, Miss White a legidegesítőbb. Órák után, miután már minden osztálytársam elhagyja a termet, odahív magához és elkezd papolni. Szinte minden egyes nap, mindig ugyanarról. Azt mondja, ő csak jót akar, de én gyűlölöm, ha ezt csinálja. Csak állok az asztala előtt, némán, a kezemet tördelve, míg ő arról magyaráz, hogy túlságosan sovány vagyok, annyira, hogy az már nem egészséges. Megkérdezi, mikor ettem utoljára, szendviccsel kínál, könyörög, rimánkodik, esedezik, kérlel... hogy vegyek már végre valamit a büfében és egyek. Volt, hogy előhúzta a tárcáját és a kezembe akart adni pár darab érmét, de én természetesen visszautasítottam. Hiszen nem is a pénzzel van a probléma... Az az igazság, hogy valójában semmivel sincs probléma. Fogalmam sincs miért csinálják ezt, hogy mit akarnak tőlem pontosan. Eszem, pont amennyit kell, se többet, se kevesebbet.

Én nem vagyok éhes.