𝑆𝑜𝑠𝑒𝑚 𝑒𝑙𝑒́𝑔 𝑗𝑜́ || ✔

𝙠𝙞𝙡𝙚𝙣𝙘𝙚𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

  — Igazából semmi kedvem nincs futni — mondta miközben kiléptünk a lakásból és bezártam magunk mögött az ajtót.

  — Dehát... — kezdtem volna tiltakozni, de belém fojtotta a szót.

  — És szerencsére tudok is valamit, amitől neked is elmegy a kedved tőle!

Ismét vissza akartam kérdezni, ugyanis fogalmam sem volt, mire is gondolt pontosan, mármint hogy mit is csinálnék szívesebben kocogás helyett, de ő már nyitott is be a szemközti lakásba, én pedig ott maradtam a lépcsőházban. Tippem sem volt, hogy mi ütött belé így hirtelen, de aztán kilépett az ajtajukon két darab bőrkabáttal és szintén kettő motorossisakkal a kezében.

  — Ugye nem félsz a motoron? — nyújtott felém egy fekete-ezüst színű sisakot.

  — Elméletileg nem... — válaszoltam kissé bizonytalanul. Korábban még sosem motoroztam, és őszintén szólva soha nem is vágytam rá.

  — Remek, akkor indulás! — csapta össze a tenyerét izgatottan, és gyors léptekkel elindulunk a garázs felé.

A helyiségbe lépve elámultam. A garázs nagy volt, szebb és tágasabb, mint gondoltam. Belül fehér volt, a falait mindenféle poszter borította. Szemügyre vettem azt a néhány autót, amik itt parkolnak. Nem igazán értek hozzájuk, de annyi biztos, hogy voltak igazán különleges, régi darabok is. Meg persze ott voltak a motorok... a szemem rögtön megakadt egy fekete-bordó színű modellen, amitől még a lélegzetem is elakadt.

  — Tetszik, mi? — kérdezte, miközben ujjaival végigsimította a nyergét. A szeme büszkén csillogott, ebből könnyen megállapítottam, hogy az övé.

  — Gyönyörű. — Bólintottam. Azt hiszem korábban még sosem mondtam ilyet egy járműre, de ez a motor valóban csoda szép volt. És persze gondolom jó drága is. Mégis honnan volt pénze egy ilyenre?

  — Akkor indulhatunk? — kérdezte vidáman, majd belenyúlt az egyik fiókba, gondolom a motor kulcsa után kutakodva.

Magamra vettem a bőrdzsekit. Miután magamra húztam, megállapítottam, hogy egy kicsit nagy rám, de abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. Alig vártam, hogy a motoron ülhessek. Chase nagy nehezen előhalászta a kulcsot és a járműhöz lépett. Még sosem láttam ilyen vidámnak, egyszerűen látszott rajta, mennyire odavan.

  — Még sosem voltam itt... — jegyeztem meg, majd hozzátettem: — mármint a garázsban. Pedig itt lakom, ebben a házban már mióta.

  — Nem hibáztatlak... legtöbben észre sem vesznek olyan lényeges dolgokat, amik ott vannak az orruk előtt... Te is mindig olyan közel voltál hozzám a suliban, ott ültél két-három sorral arrébb, mégsem mentem soha oda hozzád, amit így utólag nagyon bánok. Akkor talán hamarabb rájöhettem volna, milyen is vagy valójában... — magyarázta miközben kinyitotta a garázs ajtaját.

  — Öhmm... Milyen? — csodálkoztam. Meg akartam tudni végre, mit is gondol rólam. De hiába vártam, ugyanis nem érkezik válasz.

Segített felvenni a sisakomat, majd a fejére tette a sajátját is.

  — Majd ölelj át — mondta, de nem vagyok biztos benne, mivel a sisak tompította a hallásomat.

Beindította a motort, majd mindketten elhelyezkedtünk rajta. Átöleltem a derekát úgy ahogy javasolta, majd végre valahára indultunk. Fogalmam sem volt hova, de jó érzéssel töltött el, ahogy elhagyjuk a környéket.

Hamarosan rátértünk egy egyenes, egysávos útra, ahol egyetlen autó sem közlekedett. Chase gyorsított, mire a motor hangosabb zúgásba kezdett. A hirtelen sebességváltástól kissé megijedve, még szorosabban karoltam át a fiút. Ennek hatására lassított egy kicsit, majd combomra helyezte a kezét és lassan végigsimított rajta. Érintésére az egész testem bizseregni kezdett. Még soha senki sem volt rám még csak hasonló hatással sem, és ez megrémített.

  — Ne aggódj, hamarosan ott leszünk! — kiabálta hátra. Csak tudnám hol van az az ott...

Chasenek igaza volt, alig öt perc telt el és már meg is álltunk egy hatalmas erdő mellett.

  — Ugye nem vagy szervkereskedő? — kérdeztem tettetett aggodalommal a hangomban, hogy egy kicsit húzhassam az agyát.

  — Csak néha, mellékállásban — vonta meg a vállát, majd ő is levette a fejéről a sisakot. Sötét tincsei a homlokához tapadtak... így még vonzóbb volt, mint általában.

  — Hová viszel? — kiáltottam utána, mert amíg csak bámultam őt, ő elindult az erdő irányába.

  — Ne aggódj már ennyire túl mindent, csak kövess és bízz bennem! — fordult hátra egy széles mosoly kíséretében.

  — Bízom benned és remélem ezek után is ugyanezt mondhatom majd... — sóhajtottam fel és gyors léptekkel utána indultam.

  — Áu — csóválta meg a fejét és megvárja, amíg mellé érek.

Egy apró, szűk ösvényen gyalogoltunk végig. Rendesen el is fáradtam, mire halk vízcsobogásra lettem figyelmes. A hang egyre csak erősödött, míg nem hamarosan kiértünk az erdőből egy kisebb tisztásra. Aztán felfigyeltem egy kis patakra, ami egy nem túl nagy, de annál gyönyörűbb tóba folyt bele.

  — Na, jó helyre hoztalak? — lökött rajtam egy aprót Chase, ezzel kizökkentve a zavartalan víztükör csodálásából.

  — Hű... — csupán ennyit bírtam kinyögni, pedig abban a pillanatban sokkal többet éreztem. El akartam mondani, hogy megint mennyire sikerült meglepnie és hogy milyen boldog vagyok most, hogy vele lehetek. Csodát művel velem ez a srác, és fogalmam sincs, hogy hogyan csinálja. Minden olyan gyorsan történik, olyan felfoghatatlan, észveszejtően hirtelen érnek az impulzusok. Pár napja találkoztam csak vele először, illetve már évek óta ismerem, hiszen az osztályomba jár, ráadásul a szomszédom is, de csak most, ezen a nyáron ismertem meg őt, mármint a valódi Chaset. Az utóbbi napokban olyan sok mindent tett értem... átjött hozzám, főzött nekem, de volt, hogy meg is bántott. Fogalmam sincs mi ez az érzés pontosan, de annyi biztos, hogy az életem sokkal pörgősebb, sokkal drámaibb és azt hiszem talán sokkal teljesebb is, mióta megismertem őt.

Chase levette magáról a pólóját, majd a nadrágját és a bakancsát is lehúzta, így egy szál alsónadrágban állt előttem. Te. Jó. Ég.

  — Mégis mire készülsz? — Igyekeztem a szemébe nézni, de a tekintetem akarva-akaratlanul is lejjebb vándorolt.

  — Fürödni. De csinálhatunk mást is, én bármiben benne vagyok... — nevette el magát huncutan, mire elpirultam. — Nem jössz?

  — Nem fúj ehhez túlságosan is a szél? — kérdeztem félénken, mire összehúzott szemöldökkel bámult rám. Alig lehetett érezni egy kis szellőt. — Meg hát... elég szégyenlős is vagyok... — vallottam be. Szégyenlősen néztem rá, mire elmosolyodott.

  — Előttem sosem kell annak lenned. Na gyere, vetkőzd le egy kicsit a gátlásaidat!

És belegázolt a tóba. Ahogy teljesen belevetette magát, az egész teste elmerült, majd amikor végre a felszínre bukott, hangosan felkiáltott. Ahogy gondoltam, a víz hűvös volt.

Igaza volt. Szörnyen gátlásos vagyok. Egész életemben az voltam, és ez mind az embereknek köszönhető. De nem akarok az lenni, legalábbis most nem. Chase mellett tényleg semmi okom az egészre.

  — Biztos? — kérdeztem.

  — Igen — válaszolta. — Ez az a szívesség, amit kérni akartam.

  — Hát, ha már ilyen tehetséges szakács voltál, Chase Stilton... — válaszoltam hevesen dobogó szívvel és elkezdtem levenni magamról a ruháimat.