𝑆𝑜𝑠𝑒𝑚 𝑒𝑙𝑒́𝑔 𝑗𝑜́ || ✔

𝙩𝙞𝙯𝙚𝙣𝙠𝙞𝙡𝙚𝙣𝙘𝙚𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

Őszintén szólva semmi kedvem nem volt eljönni erre a nyaralásra. Akármennyire is rövid idő a három nap, apával és az újdonsült párjával ez mégis egyenlőnek tűnt az örökkévalósággal.

Egy wellnesshotelben szálltunk meg, valami tó közelében, aminek fogalmam sincs a nevéről. Egészen szép hely, de eleinte kissé untam magamat, mivel gyakorlatilag esélytelen volt, hogy apával töltsem az időmet, mert ő folyamatosan csak Sarahval volt elfoglalva, így az étkezéseket leszámítva szinte mindig egyedül voltam.

A szintét azért mondtam, mert a második nap, mikor az úszómedencében úsztam a hosszokat, csatlakozott hozzám egy nagyon kedves lány, Maddie, akivel úszás után a parton nagyon jól elbeszélgettünk. Egyáltalán nem volt megszokott érzés számomra, és ez bizonyos szempontból szomorú, ugyanakkor szuper érzés is egyben, hogy annak ellenére, hogy csak egy napot töltöttem együtt a lánnyal, még soha senkivel sem jöttem ki ilyen jól, mint vele.

Sok mindenről meséltem neki: a nyaramról, az étkezési zavaromról, Chaseről és az apám új kapcsolatáról... és ő is rengeteg dolgot megosztott az életéről. Sajnos kiderült, hogy eléggé messze lakunk egymástól, de megbeszéltük, hogy a neten fogjuk tartani a kapcsolatot. Nem tudom mi lesz később ebből, de nagyon remélem, hogy meg fog maradni közöttünk a kapcsolat valamilyen szinten.

Délután, egy kissé már túlzásba vitt búcsúzkodás után, mikor Maddie és családja hazamentek, újra egyedül maradtam, úgy döntöttem kihasználom az utolsó itt töltött estémet, így kiültem a tópartra és csak csodáltam a tájat. Amíg még nem sötétedett be teljesen, olvastam is, amit már nagyon rég nem tettem meg. Ezután felhívtam Chaset is és beszéltem vele, bár elég keveset. Az ideje nagy részét mostanában tanulással tölti, amit sajnos korábban esze ágában sem volt megtenni, így most a végére naponta több órát kell tanulnia, egész nap csak a szobájában ül és magolja a tételeket. Illetve nagyon remélem, hogy tényleg így is van. Nagyon csalódott lennék, ha megbukna és valószínűleg ő is teljesen összetörne, azok után, hogy mennyi mindent beleadott ebbe a másfél hónapba. Igaz, ez az idő egyáltalán nem elég, év eleje óta oda kellett volna figyelnie és nem folyton csak ellógnia az órákat. Ráadásul igazán nem lett volna nehéz feladat minden dolgozatnál elérni a kettes szintet és akkor talán most nem tartana itt.

  — Nem szeretnél bejönni kártyázni?

  — Nem, jól elvagyok itt... — válaszoltam hátra sem fordulva miss Whitenak, jelezve, hogy menjen vissza és hagyjon magamra, de ő mellém sétált és a kardigánját leterítve a partra mellém ült.

  — Aggódsz Chase miatt, igaz?

  — Igen — vallottam be neki, mire a félhomályban is láttam, ahogy elmosolyodott.

  — Sikerülni fog neki — jelentette ki.

  — Gondolod?

  — A felkészítőkön nagyon meglepett minket. A matekos kollégám meg is jegyezte, hogy mégsem olyan hülye gyerek, mint amilyennek mutatja magát... Én viszont mindig is tudtam, hogy nem az eszével van a gond, hanem lusta és csak leszarja az iskolát. Eleinte el sem hittem, de most már biztos vagyok benne, hogy te kellettél neki, hogy helyretedd a fejében a dolgokat...

  — Megváltoztattuk a másikat, az biztos — helyeseltem. — De ő mégis ezerszer többet tett értem.

  — Kíváncsi lennék egyszer a teljes sztorira, olyan hihetetlen ez az egész... Mert én nagyjából annyit érzékeltem, hogy egyik este sírva, a következőn meg már kivirulva érsz haza... El sem tudod képzelni mennyire aggódva néztük apáddal, ráadásul úgy, hogy egész nyáron fogalmunk sem volt, mi van veled.

  — Sajnálom... — hajtottam le a fejemet. — De gyakran még én sem fogtam fel teljesen, mi történik... De ha akarod, most elmesélhetem...

Hát így történt, hogy a nyaralás utolsó napján este, a tóparton ülve elmeséltem Sarahnak mindent, ami csak eszembe jutott. Semmit sem titkoltam el, nem hagytam ki semmit... nagyjából egy bő órán keresztül csak ömlöttek belőlem a szavak: elmeséltem az orvosos incidenst, hogy hogyan és miért jött át minden délben Chaset és a motorozást is. Beszámoltam neki a szőke hajú Camiláról, a rosszullétemről, a Knight testvérek látogatásáról a kórházban és a randinkról is a tetőn. Elmondtam, hogy milyen fantasztikus volt a buli — na jó, természetesen az utána következő részt kihagytam —, hogy milyen ajándékot vettem Chasenek, hogy hogyan találkoztam aznap délelőtt Maddievel és hogy mennyivel jobban érzem magamat az utóbbi időben. Miss White pedig mindezt hol szörnyülködve, hol mosolyogva, de mindvégig csendben, kérdések nélkül hallgatta a történetet. Nem mernék rá megesküdni, de volt olyan pillanat, amikor mintha egy könnycseppet láttam volna legördülni az arcán, de mint mondtam, ebben egyáltalán nem vagyok biztos, hiszen sötét volt a parton.

  — Köszönöm, hogy elmondtad nekem — mosolygott rám, mikor befejeztem. — Egészen olyan ez, mint egy film... és plusz pont, mivel nagyon bírom a happy endeket.

  — Sarah... ha már mindketten annyira szeretjük a happy endeket... Akkor hagy mondjam el, hogy nagyon sajnálom, amiért eleinte annyira utáltalak... most már rájöttem, hogy nem kellett volna, mert te mindig csak jót akartál nekem... — Azzal átöleltem őt, életemben most először.

  — Remélem mostantól jobban ki fogunk jönni egymással... — mondta, mikor elengedtük egymást.

  — Megpróbáljuk — válaszoltam mosolyogva. — Na, bemegyünk apához?

  — Ideje lenne — Egy pillanatra bekapcsolta a telefonja kijelzőjét: elmúlt tíz óra. — Már biztosan betegre aggódta magát, hogy hova tűnhettünk.

Feltápászkodtunk a földről és elindultunk a hotel felé. Boldog voltam, hogy miss Whitetal már jobb irányba halad a kapcsolatunk, mint régebben.

Éjfél utánig kártyáztunk hármasban a bárban és ihattam egy koktélt is — apa egyáltalán nem örült, de Sarah rábeszélte —. Nagyon jól éreztem magamat és végül is a vártnál sokkal jobban telt a nyaralás, így mikor fél kettő körül kidőltem, boldogan aludtam el, várva a másnapot, a nyár utolsó napját, remélve, hogy minden valóban boldogan fog végződni.