𝑆𝑜𝑠𝑒𝑚 𝑒𝑙𝑒́𝑔 𝑗𝑜́ || ✔

𝙤𝙩𝙤𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

Dühös voltam, mérhetetlenül dühös, de az érzést mégis valami egészen más dolog nyomta el. Lassan kezdtem el lehúzni magamról a pólót, abban reménykedtem, hogy ha halogatom, talán el tudok menekülni a helyzet elől. Chase szinte tátott szájjal figyelt, a tekintete szinte égetett. Forduljon már el, csak forduljon már el... A fejem olyan vörös lehetett, akár egy jól megérett paradicsom, éreztem, ahogy az arcom lángol a dühtől, de leginkább persze a szégyentől, ahogy teljesen levettem magamról a felsőmet. Az arcommal próbáltam jelezni neki, hogy forduljon végre el, de mintha lefagyott volna. A szememet lesütve, a könnyeimmel küszködve álltam a rendelő közepén, a pólómat a kezemben rongyosra szorongatva.

  — Mikor ettél utoljára? — kérdezte a doktornő a szemét összehúzva.

  — Reggel — A sírás kerülgetett. Miért teszi ezt velem? Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, mire az ujjbegyemmel gyorsan letöröltem onnan, majd egy pillanat alatt magamra kaptam a pólómat. A szemét összehúzva figyelt, mintha csak azt próbálta volna mondani: Én ezt nem veszem be.

  — Melyik nap reggel?

  — Ma.

  — Chase! — Az áruló értetlenül pillantott a vén boszorkányra. — Érd el, hogy rendesen egyen. Mindent.

  — De ez lehetetlen! — csattant fel Chase, amikor realizálta, mit is kérnek tőle. — Kérjen könnyebbet!

Igaza van. Akármit is tesz, akárhogy is próbálkozik, nem fog tudni meggyőzni. Még a saját apám sem képes rávenni, hogy egyek, és ez a doktornőnek hívott banya azt hiszi, majd pont ez a seggfej fog rávenni!? Az eset után soha többé nem akarok találkozni vele, nem hogy hagyni, hogy etessen...

  — Akkor azt kérem, hogy ha legközelebb nincs kedved iskolába menni, édesanyád igazolja a hiányzásod.

  — Hát rendben. Akkor teszek egy próbát... — változott meg hirtelen a véleménye. Kelletlenül ejtette ki a száján a szavakat, biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem gondolta komolyan őket. Szánalmas, hogy mennyi mindenre képes egy rohadt igazolásért. Vajon hány évig tart még neki, hogy leessen végre, hogy talán ha bejárna az órákra, akkor nem lenne ekkora idióta? — De nem ígérek semmit.

  — Ez kevés.

A doktornő lemondóan megvonta a vállát, de már látszott rajta, hogy biztos benne: nyert.

  — Akkor minden tőlem telhetőt megteszek... — válaszolta bizonytalanul a fiú, mire elkerekedett a szemem. Nem bírtam tovább. Magamra kaptam a pulcsimat és szó nélkül kisiettem a rendelőből. Elköszönésképpen teljes erőből becsaptam magam mögött az ajtót. Remek Daisy, ismét egy szánalmas óvódásként viselkedsz, de még mindig ezerszer jobb vagy, mint az állítólagos diplomás orvos, aki ilyet volt képes művelni.

  — A rohadt életbe! — szitkozódtam, ahogy kiértem az üres váróterembe. Legszívesebben a falba vertem volna az öklömet, annyira ideges voltam. De ez akkor nem fért bele az időmbe. Sűrgősen el kellett tűnnöm onnan!

Meg sem álltam hazáig. Az egész utat végigbőgtem, mint valami hisztis kisgyerek és otthon sem tudtam abbahagyni. A kanapéra dőltem, a fejemet az egyik díszpárnába fúrtam, és csak vártam, hogy az egész testemet rázó sírás végre abbamaradjon. Egyszerűen képtelen voltam felfogni azokat a dolgokat, amik az utóbbi pár napban történtek velem... Tényleg ennyire szörnyű ember vagyok, hogy ezt érdemlem? Oké, hogy csúnya és végtelenül ostoba és idegesítő vagyok, de azért csak érdemlek egy kis szeretetet, nem igaz? Úgy tűnik, nem...

  — Daisy?

Magas sarkú cipők kopogására lettem figyelmes magam mögött.

  — Mi a baj?

Oda sem fordultam, úgy válaszoltam.

  — Miss White, kérem hagyjon békén... — Örültem, hogy végül ezek a szavak jöttek ki belőlem, és nem az, amit valóban mondani akartam. A hangom erőtlen volt és halk, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy hallotta is, amit mondtam. Főleg azután, hogy leült hozzám a kanapé végébe.

  — Nekem is volt mostohaanyám, és ki nem állhattam őt... — kezdte el a mondandóját. — Az anyám elhagyott minket, amikor tíz éves voltam, az apám pedig beleszeretett valaki másba, pont mint a te esetedben... Szívből gyűlöltem azt a nőt, csak azért, mert azt hittem, át akarja venni az anyám helyét, holott ez valójában egyáltalán nem volt így. Erre addig nem jöttem rá, amíg pár hete bele nem szerettem az apádba... Nem akarok az édesanyád lenni, Daisy, hanem valaki, akiben hasonlóan megbízhatsz és bármit elmondhatsz neki... Kérlek ne legyél szomorú miattam...

Nagyon elhiszi magáról, az biztos. De szerencsére vagy nem szerencsére nem csakis körülötte forog a világ.

  — Most nem erről van szó... — emeltem fel végre a fejem a teljesen eláztatott párnahuzatról. Zsebkendő után nyúltam, majd jó nagyot trombitáltam bele. — Hanem Chaseről...

  — Chase Knight? Találkoztál vele? — kérdezte őszinte csodálkozással. Ő is megtapasztalta már párszor, mire képes Chase, annyi beírást adott már neki, hogy azzal rekordot döntött az iskolában, most még sem érti a helyzetet. Nem érti, hogy mégis mi a fenéért elegyedtem egyáltalán szóba azzal a fiúval.

  — Igen, együtt mentünk orvoshoz és aztán...

Ekkor megszólalt a csengő, így nem tudtam befejezni a mondandómat. Az igazat megvallva, nem is igazán akartam beszélni róla, így megkönnyebbültem, amikor felállt mellőlem és a bejárati ajtó felé indult. Vajon ki lehet az? Apa biztos nem, ő minimum egy óra múlva ér csak haza, és mivel van kulcsa, így nem is csöngetne. Vendég nem jöhet, arról biztosan tudnék... valószínűleg valami csomagot hoztak.

De a hang, amit hallottam egyértelműen Chaseé volt.

  — Kérem tanárnő — hallottam, ahogy könyörög. Reménykedtem, hogy nem engedi be és nem könyörül rajta. Pont ahogy ő sem kegyelmezett nekem, akármilyen kétségbeesett is voltam. — Muszáj bemennem... beszélnem kell vele.

  — Sajnálom Chase, de szerintem nem akar veled beszélni... Ugyanis éppen miattad sír. — tiltakozott miss White.

  — Sír? 

Látatlanul is szinte láttam magam előtt, ahogy jeges kék szemei tágra nyílnak.

  — Tényleg nagyon muszáj lenne beszélnem vele...

Úgy tűnt Chase egyáltalán nem hajlandó feladni, még akkor sem, amikor miss White ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy tűnjön el.

  — Ez nem az iskola, hogy parancsolgasson — nevetett fel keserűen a fiú. Sosem félt visszaszólni a tanároknak, de most, hogy tényleg semmi következménye nem lehet, kihasználta az alkalmat. — És ha jól tudom, nem is a maga otthona, hogy eldöntse ki jöhet be és ki nem.

A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy én is ott állok.

  — Beszélek vele — mondtam miss Whitenak, aki megrökönyödötten állt Chaseszel szemben, még azóta is keresve a választ a fiú bunkóságára, majd vette a jelet és magunkra hagyott.

  — Mit akarsz, Chase? — kérdeztem ingerülten, készen arra, hogy bármelyik pillanatban a képébe csapjam az ajtót. Bármikor szívesen megtenném, de szinte mindig csak gondolatban vágok vissza az embereknek, a valóságban ugyanis túl félénk és gátlásos vagyok, hogy ilyeneket tegyek.

  — Sajnálom... Kérlek bocsáss meg nekem... — A hangja bizonytalansága azt próbálta elhitetni velem, hogy tényleg komolyan gondolja, de sosem lehetek biztos. Jeges kék szemei halványan csillogtak, könyörögve nézett le rám, de mielőtt még egyáltalán ki tudtam volna találni, mit reagáljak, az ajkát hevesen az enyémre tapasztotta.