𝑆𝑜𝑠𝑒𝑚 𝑒𝑙𝑒́𝑔 𝑗𝑜́ || ✔

𝙝𝙖𝙩𝙤𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

Chase Knight egy hatalmas seggfej és ezen az sem változtat, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsókolt. Sőt, éppen ellenkezőleg: az még oké, hogy a suliban minden héten más lánnyal nyalakodik a szünetekben, de engem hagyjon ki ebből az egészből. Megértem, ha neki ez afféle kényszercselekvés, de megtanulhatná végre, hogy ez másoknak talán nem csak egy kis egyszerű smárolást jelent, ami minden helyzetet megold.

Végül fogalmam sincs miért adtam neki egyáltalán esélyt... Azt mondta, hogy segíteni szeretne — mondjuk nem önszántából, az biztos —, így végül nagy nehezen rábólintottam. Na nem mintha lett volna más választásom... addig nem ment el a lakásunk elől, amíg bele nem egyeztem. Na de mindegy is. Előbb-utóbb úgyis fel fogja adni, mert rájön, hogy nem érdemes ilyenekre pazarolnia az idejét...

Úgy tűnt egyenlőre (!) tényleg komolyan veszi a megbízatást, mivel ma dél körül megszólalt a csengő, és mikor ajtót nyitottam, Chase jött be a lakásunkba egy nagy lábassal a hóna alatt.

  — Kééérlek...

  — Ez a nagy terv? — kérdeztem gúnyosan, a karomat összefonva magam előtt. — Könyörögsz nekem, mint valami óvodásnak, aki nem hajlandó zöldségeket enni?

Chase elég bénán próbálkozik... Könyörög. Nem jön rá, hogy nálam ez nem működik. Próbál meggyőzni, hogy ha másért nem, érte ehetnék egy icipicit...

Bólintott. Tényleg ez volt az elképzelése, de sajnos ki kellett hogy ábrándítsam.

   — Tudod miért nem fogok enni? — tettem fel a költői kérdést. — Azért mert nem vagyok éhes. —  magyaráztam neki lassan, mintha nem lenne képes felfogni. Vagyis úgy tűnik tényleg nem fogja fel... — És mert semmi értelmét nem látom a feladatomnak... És főleg azért nem, mert az az állítólagos orvos megalázott!

   — Részben igaza volt... — mondta halkan, mire én egy dühös pillantást vetettem rá. Egy pillanatra még azon is elgondolkodtam, hogy rá parancsolok, azonnal tűnjön el a lakásunkból, ha annak a vénasszonynak a pártját fogja, de aztán magyarázkodni kezdett: — De tényleg nem volt szép dolog, hogy így megalázott téged...

   — Persze... — sziszegtem bosszúsan. — Mondjuk nem mintha téged egy kicsit is zavart volna a dolog! — a szavaim szinte már kiabálásként hatottak, legalábbis ahhoz képest hangosak, ahogy általában beszélni szoktam.

Egyáltalán nincs szükségem a segítségére. Azt akartam, hogy vegye a lapot és menjen már el innen végre és vigye magával ezt a hülye halas valamit is.

De nem vette.

  — Miért nem hagyod, hogy az emberek segítsenek neked, Daisy? — nézett mélyen a szemembe.

  — Ezt meg hogy érted? — kérdeztem vissza meglepetten.

  — Mindenkivel olyan ellenséges vagy... Velem, az iskolában a tanárokkal, az osztálytársainkkal...

  — Én nem vagyok ellenséges — jelentettem ki egy fokkal határozottabban a kelleténél. A hangomban a szokásos ingerültség bujkált. — Csak nem szeretek barátkozni...

  — Miért nem? — kérdezte őszinte csodálkozással.

  — Egyszerűen csak nem tudok megbízni az emberekben, azok után, amiket tettek velem... — kezdtem. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, ahogy hirtelen előtörtek belőlem a fájdalmas emlékek. Fogalmam sincs miért akarom most ezt elmesélni neki, hiszen még mindig egy hatalmas seggfejnek tartom. Egy olyan seggfejnek, akit valóban érdekli, mi van velem. 

  — Kisebb koromban kissé duci voltam, nem vészesen, de éppen eléggé ahhoz, hogy csúfoljanak miatta. De nem csak ezért bántottak... Szekáltak, mert béna, olcsóbb ruhákat hordtam, és mert sosem volt túl menő a hajam. Olyan dolgokat mondtak rám, amikről beszélni sem szeretnék... Volt, hogy a tanártól is ugyanezt kaptam, megalázott az egész osztály előtt. Emlékszem, hogy volt, hogy a tesitanár plusz köröket futtatott velem, csak azért mert "rám fért". Ezért úgy döntöttem, le fogok fogyni. Úgy gondoltam, hogy akkor talán szeretni fognak és lesznek barátaim. De nem lettek. Akármit is tettem, akármennyire is próbáltam jó lenni, sosem voltam eléggé... Mindig találnak bennem valamilyen hibát, amit kritizálni lehet... — A beszédem összeszedetlen volt és kusza, de reméltem így is megérti a lényeget.

  — Mostanában azt mondják, nem látom reálisan a saját testemet. Mindenki szerint túl sovány vagyok, de én még mindig úgy érzem, van rajtam felesleg. Már azt sem tudom, hogy kinek hihetek... De tényleg, azért mondják, hogy ítélkezzenek felettem, hogy bántsanak vagy azért, mert csak segíteni szeretnének nekem? 

Mikor végeztem, éreztem, ahogy két kar ölelte át a hátamat. Iszonyúan jó érzés volt. Felnéztem és Chase kék szemeivel találtam szembe magamat. Nyugtatóan simogatta a hátamat, majd a kezével letörölt az arcomról egy könnycseppet.

  — Köszönöm, hogy elmondtad nekem — suttogta. — És tudnod kell, hogy ha másban nem is, bennem mindig megbízhatsz.

A testéből forróság áradt, ennek hatására a vérem felpezsdült, így én is átmelegedtem. A közelsége miatt a gyomromban furcsa érzés keletkezett, ahogy az arcunk szinte összeért. Az ő szemében is megjelent a vágy, és a következő pillanatban egymásnak estünk. Nyelveink szenvedélyes táncba kezdtek, miközben az ajkaink összesimultak. Egészen más volt ez, mint a tegnapi. Igazibb. Bizalmasabb. Felemelő érzés kerített hatalmába, a testemben boldogság áradt szét. Dús fürtjeit markoltam, miközben ő az arcomat simogatta.

Az idilli pillanatot hirtelen telefoncsörgés szakította félbe, melynek hallatán összerezzentem. Úristen, mit tettem? Én nem vagyok ilyen...

Chase hátralép tőlem és kiveszi a zsebéből a mobilját. A kijelzőre pillantva egy szőke lány képét látom meg, akinek azonnal felvette a telefont. Visszatartott lélegzettel figyeltem, ahogy egy aprót sóhajtott, majd beletúrt a hajába.

  — Szia, bébi! Persze, pár perc és ott vagyok! Szia... — köszönt el a beszélőpartnerétől, majd kifejezéstelen arccal összepakolta a holmiját.

  — Ne haragudj, csak... — kezdett magyarázkodni, de aztán valószínűleg rájött, hogy semmi közöm ahhoz, hogy mit csinál, így abbahagyja a mondandóját. — Holnap újra átjövök és hozok valamit, addig is egyél még ebből. Szia!  — Intett nekem, és mielőtt még bármit is mondhattam volna, bezáródott mögötte a lakás ajtaja, én pedig hüledezve magamra maradtam. Remek, az életem kezd olyan lenni, mint egy rossz filmdráma...