𝑆𝑜𝑠𝑒𝑚 𝑒𝑙𝑒́𝑔 𝑗𝑜́ || ✔

𝙝𝙪𝙨𝙯𝙖𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

Reggel minden rohanással telt: hatkor kellett kelnünk, így éjszaka nagyjából csak négy órát tudtam aludni, aminél köztudottan még a semmi is jobb, majd rohanva reggeliztünk, bedobáltuk a cuccainkat a bőröndökbe — a töltőmet majdnem otthagytam, mert becsúszott az ágy mögé —, majd rohanva hazasiettünk (na jó nem, valójában kocsival mentünk), rohanva megebédeltünk és rohanva beszálltunk Sarah kocsijába, hogy kettőre beérjünk a suliba.

Kiderült, hogy nem mehetek be az épületbe, hogy a folyosón tudjam biztatni Chaset, így úgy döntöttem, a suli előtt fogom megvárni őt. Elköszöntem miss Whitetól, aki természetesen bement, mivel ő tartotta az irodalom pótvizsgát — hogy tud bárki is irodalomból megbukni!?? —, majd leültem egy padra és folytattam a könyvet, amit elkezdtem, közben pedig zenét hallgattam. Bár a történet nagyon szórakoztató volt és mindennél jobban imádom Lana Del Rey számait, egy pillanatra sem voltam képes ellazulni, annyira aggódtam, hogy vajon sikerülni fog-e neki. 

Nem tudtam mennyit kell még várakoznom, de ahogy telt az idő, már egyre nehezebben viseltem a stresszt. Unalmamban írtam egy gyors választ Maddienek, aki pont Chase felől érdeklődött, de sajnos még mindig nem tudtam neki értelmes választ adni. Aztán mikor már csak összevissza nyomkodtam a zenékre a lejátszási listámban, mert már a könyvet is befejeztem, észrevettem egy alakot sétálni a nagyjából tőlem ötven méterre lévő járdán.

Sajnos nem Chase volt az, mégis nagyon ismerősnek tűnt. Először nem ugrott be honnan, így már majdnem folytattam volna a telefonom nyomkodását, de aztán megpillantottam rajta egy nagyon is ismerős hátizsákot és valami különös erő arra késztetett, hogy abban a pillanatban felpattanjak a padról és utána siessek. Úgy rohantam, mint talán még sohasem, de nem érdekelt. Már rég hozzátartozott az imidzsemhez, hogy leégetem magam az utcán, a suliban vagy gyakorlatilag bárhol.

  — Várj! — kiáltottam utána, de a fülében valószínűleg valamilyen zene mehetett, ugyanis még csak nem is lassított a tempóján. Aztán mikor végre beértem és észrevette, hogy mondani akarok neki valamit, kihúzta a füléből az egyik fülhallgatót.

  — Igen? — kérdezte furán.

  — Csak bocsánatot szeretnék kérni, amiért múltkor úgy rád kiabáltam... Nem kellett volna, csak tudod nagyon ideges voltam, de szerencsére utólag rájöttem, hogy valójában csak segíteni akartál, ami szerintem hatalmas jófejség! Most már tudom értékelni és hidd el, példaértékű ha valaki önzetlenül segíteni akar másokon... szóval sose hagyd abba és ne foglalkozz az ilyen idiótákkal, mint amilyen én voltam! — hadarva ömlesztettem rá az összes mondanivalómat, ő pedig kikerekedett szemmel, pislogás nélkül meredt rám. Arra is gondoltam, hogy már arra sem emlékszik, ki vagyok, de valószínűleg egy olyan lányt nem lehet könnyen elfelejteni, mint amilyen én vagyok. Ezt pedig egyszerre értem jó és rossz értelemben is.

  — Ööö... köszönöm — válaszolta még mindig teljesen összezavarodva. Nem tudom mit is vártam pontosan, de örültem, hogy elmondhattam neki, még ha valószínűleg nem is tudta mire vélni a helyzetet.

Aztán mikor valamiért oldalra pillantottam, megláttam Chaset közeledni felénk és tudtam, készen állok ismét lejáratni magamat. Rohanni kezdtem a barátom felé, majd mint valami béka elrugaszkodtam és gyakorlatilag a nyakába ugrottam. Csoda hogy meg tudta tartani az egyensúlyát, nem sokon múlott, hogy hátraessünk.

  — Hogy sikerült? — kérdeztem, de már egyáltalán nem aggódtam. Az arcára mosoly ült ki, én pedig boldogan újra magamhoz szorítottam.

  — Ki volt ez? — kérdezte, mikor végre engedtem a szorításból, így kapott egy kis levegőt.

  — Hűha, ilyet sem láttam még... Chase Knight féltékeny... — nevettem fel vicces, egyértelműen féltékeny arckifejezése láttán.

  — Megbánod még, hogy ilyen szemtelen vagy velem, kislány...

Most már szinte fájt a hasam a sok nevetéstől. Mikor végre abba tudtam hagyni, gyors puszit nyomtam Chase szájára, majd megfogtam a kezét.

  — Na de most tényleg, ki volt ez? — Látszott rajta, hogy nagyon tudni akarja, ugyanis mikor elindultunk, újra visszatért a témára.

  — Tudod, ez egy igen hosszú történet... — Egy pillanatra azon is elgondolkodtam, hogy filmbe illően kacsintok egyet a nemlétező kamerába, ami az esetemben a levegő lett volna, de végül szerencsére elvetettem az ötletet, mert az már végképp gáz lett volna, így csak Chase kezét megfogva elsétáltunk a legközelebbi fagyizóba, hogy megünnepeljük a nyarat.

A nyarat, amikor meggyógyultam.

Vége