𝑆𝑜𝑠𝑒𝑚 𝑒𝑙𝑒́𝑔 𝑗𝑜́ || ✔

𝙢𝙖𝙨𝙤𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

A történtek után azt tartottam a legészszerűbb megoldásnak, hogy most már ideje lenne hazaindulnom. Másra sem vágytam, csak alvásra és el is határoztam, hogy másnap délig ki sem fogom nyitni a szememet. Ahogy a házunk felé tartottam, végig a történteken gondolkodtam és azon, hogy mennyire utálom azokat az embereket, akik teljesen ismeretlenül próbálnak beavatkozni az életembe és hatni rám. A legjobb példa a srác a szendvicsével... Odaadhatta volna egy hajléktalannak vagy akárkinek... rengeteg ember van, akinek nagyobb szüksége lett volna rá. De nem, ő nekem kezdte el ajánlgatni. Na és miért? Mert szerinte túl vékony vagyok. Na de most komolyan, mégis mi a franc köze van az én kinézetemhez?

A suliban van egy fiú, Alvin — igen, pont mint a mókus —, ő is beletartozik Chase Knight és a beképzelt haverjai bandájába. Valami borzalmas haja van! Azt hiszi, hogy menő az a zsíros, raszta felmosófrizura a feje tetején — ami talán másnak még jól is állna —, de egyszerűen nem jó. Mégsem megyek hozzá oda random egy ollóval, hogy tessék, vágd már le a fejedről azt a rémséget. Nem, mert egyszerűen nem más emberek dolga megmondani valakinek, hogy ki mit kezdjen önmagával.

Hamarosan elhagytam az emeletes panelokat és a kisebb, kertes házakhoz érve bekanyarodtam az utcánkba. Az ablakokban már a lámpák is alig égtek, éjszaka volt, így a legtöbben már aludtak. Az utca kihalt volt, csak egyetlen egy emberrel, a három kutyusát sétáltató szomszéddal találkoztam, aki csodálkozva mért végig, elsősorban valószínűleg azért, mert egy tizenhat éves lánynak semmi keresnivalója ilyenkor egyedül az utcán, másrészt azért, mert a ruházatom elég kevésnek bizonyult ilyen hideg időben. Nem szokásom gondolkodni, abban a pillanatban, amikor elhúztam otthonról csak egy dolog érdekelt: hogy minél drámaibban vágjam be magam mögött a bejárati ajtót. Említettem, hogy szörnyen gyerekes vagyok?

Mikor megpillantottam az alacsony, egy szintes házak között a társasházunkat kimagasodni, bekanyarodtam az előkertbe és belöktem magam mögött a kaput, amit valamiért a szomszédok képtelenek becsukni. Aztán hamar kiderült, hogy ki is volt a ludas. Rögtön felismertem a tőlem pár méterre álló szürke alakot.

  — Szia!

A fiú a falnak támaszkodott, szinte világító szemével furcsán bámult rám. Cigaretta lógott az ajkai között, még a sötétben is jól látszott, ahogy a rákkeltő pálcikáját apró, gáznemű toxinok spirálja hagyta el. A füst levegőbe szállt, ő pedig alig láthatóan közelebb lépett felém.

  — Mi a baj, Daisy? — kivette a szájából a csikket, majd lazán a fűbe hajította. Annyira szánalmasnak tartom, hogy ennyire nem érdekli őt a környezete, annyira sem, hogy maximum öt métert sétáljon, hogy kidobhassa azt az átkozott cigarettavéget. Mondjuk már nem is lepődtem meg, Chase Knightot az égvilágon semmi sem érdekli...

Megrázom a fejem. Nincs semmi bajom. Vagyis de. Van, de az az egy biztos, hogy nem vele fogom megosztani.

  — Hogy a francba jutott eszedbe ilyen ruhában sétálni indulni, ilyenkor? Mégis mi a fenét képzeltél!? — szidott össze, közben pedig végig hevesen gesztikulált. Még azt is megkockáztattam volna, hogy alkoholt ivott, ugyanis a beszéde összeszedetlen volt és hadart. Na meg persze azért is gyanakodtam arra, hogy berúgott, mert egyáltalán felmerült benne a gondolat, hogy egy kicsit is érdekel a véleménye.

  — Hagyj békén, Chase! — kiáltottam rá dühösen. — Kérlek ne te mond meg nekem, hogy mit csináljak!

De mintha meg sem hallotta volna a szavaimat, ismét felém lépett. Látszott rajta, hogy kissé össze van zavarodva, ugyanis abban a pillanatban feltűnt neki, hogy a szemem sarkában könnycseppek csillognak. De a dühöm elnyomta őket.

  — Csak mond el, mi a baj... — suttogta nyugodt hangon, miközben kezeit lassan a vállamra helyezte, majd közelebb hajolt hozzám. Borzalmas szagot árasztott, a pulóvere teljesen magába szívta a dohányfüstöt. Milyen kedves, gondoltam. Kár, hogy egyáltalán nincs kedvem most rá pazarolni az időmet. Tudom mit gondol rólam. Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy miket mondanak rólam a szupermenő haverjaival. Így talán érthető is, hogy miért nem én akartam lenni a másnapi nevetgélés tárgya.

  — Mondtam már, hogy hagyj békén! — Hirtelen hátraléptem, mert nagyon zavart a túlzott közelsége. Az arcán meglepettség futott végig, ahogy kikerültem őt és egyszerűen bementem a házba. Meg mertem volna esküdni, hogy az ajtóból nézve láttam, ahogy megvonta a vállát és egy újabb cigire gyújtott. Micsoda szánalmas alak... Ha jól tudom, még tizenhét sincs és máris ilyen egészségre káros baromságokra költi a pénzét. Na de mi közöm is van nekem ehhez?

Párosával szedtem a lépcsőfokokat, bár fogalmam sincs, hova siettem annyira. Mielőtt benyitottam volna a lakásunka, az ajtó előtt megállva gyorsan összeszedtem a gondolataimat. Abban reménykedtem, hogy az apám nincs ébren, mert akkor ráérek holnap is magyarázkodni, viszont ha mégsem aludt még el, akkor egyáltalán nem biztos, hogy képes leszek düh nélkül tárgyalni vele. Lesz ami lesz, határoztam el végül.

Ahogy beléptem a lakásunkba, rögtön megállapítottam, hogy ében van, ugyanis meghalottam, ahogy beszél valakihez. Remek. Már tudtam, hogy miután leteszi a telefont, jöhet is a veszekedés.

De akkor egy másik, ismerős női hang ütötte meg a fülemet. Nem telefonált.