𝑆𝑜𝑠𝑒𝑚 𝑒𝑙𝑒́𝑔 𝑗𝑜́ || ✔

𝙣𝙮𝙤𝙡𝙘𝙖𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

  — Naaa... csak még egy falatot! Ez csak egy kis sajt... nem bánt... Légyszi... légyszi... légyszi...

  — Úgy könyörögsz, mint egy egész család együttvéve, amikor a kisgyerek köré gyűlnek etetni őt — nevettem fel, mert tényleg mulatságos volt a helyzet. Szánalmas, de vicces. — Egyet anyu kedvéért... egyet apuért... és még egyet mama miatt...

Tudom, minden egyes alkalommal újra és újra meglepődök, de ma délben is átjött. Nem erőltette a főtt kaját, valószínűleg a tegnapi esetből kiindulva — tegnap is hal volt, amit ki nem állhatok — helyette hozott pár szelet vajas kenyeret és egy csomó sajtot. A sajtot mindenki szereti — állította.

  — Te pedig úgy ellenkezel, akár egy kisgyerek, akibe éppen azt a kis zöld izét akarnák beleerőszakolni — vágta rá fintorogva.

  — Szeretem a kelbimbót — mondtam neki csak azért, hogy bosszantsam.

  — Azt el is hiszem... olyan fura vagy! — forgatta meg a szemét. — De azt akkor sem hiszem el, hogy nem szereted a sajtot!

  — Mi ez a sajtmánia nálad? — Tényleg érdekelt, hogy mi ez a különös imádat, ami a sajtokhoz fűzi. Hamarosan meg is tudtam, de azt hiszem ezt az információt legszívesebben kihagytam volna az életemből. Komolyan mondom, meglettem volna nélküle is.

  — A tesóimmal Geronimo Stilton könyveken nőttünk fel. Na most már tudod. Egyél még!

  — Na még mit nem! Ez nem volt elég? — Mutatok a tányérom felé. Már megettem egy igen vastag szelet fehér kenyeret és a sajtból is fogyasztottam nem is keveset...

   — Szerinted? Az öcsém többet eszik reggelire, mint te egész nap! És ő még csak három éves!

   — Meg is látszik rajta! Olyan kis duci...

   — Aha, persze. Hozzád meg nem is merek érni! A végén még kettétörsz! Gondolkozz már! Tönkremész a szemem előtt, és én ezt nem bírom tovább... Látni, ahogy nap mint nap egyre soványabb leszel! Mit tegyek!? Hogyan tudnék segíteni?

Épp olyan kétségbeesett arcot vágott, mint amilyen a hangja volt. Most nem viccelődött, hanem komolyan nézett rám. Valóban aggódik miattam és ez nem töltött el túl jó érzéssel.

  — Én... nem akarom, hogy rosszul érezd magad... De nincs szükségem több segítségre... — makacsoltam meg magamat. — Csak szeretnék végre elmenni kocogni egyet...

   — Elmegyek veled, ha eszel még egy falat sajtot. Kenyér nélkül.

   — Egyezkedni próbálsz? Nem tanultad már meg, hogy nem használ? — kérdeztem félmosolyra húzva a számat.

   — Naaa, csak egy fél falat. És mehetsz is futni — biztatott.

   — Na jó.

Haraptam egyet a sajtból. Furcsa íze szétáradt a számban. Nem mondom, hogy jól esett, de büszke voltam magamra, hogy megcsináltam. Ha ez az ára annak, hogy velem legyen.

— Na, mikor indulunk? — állt fel a konyhaasztaltól.

— Egy pillanat — válaszoltam és egy újabbat haraptam a vékony trappista szeletből.

A fiú döbbenten nézett vissza rám az ajtóból. Az arcára elégedett mosoly ült ki, de az meg sem közelítette azt a szintet, mint amennyire én voltam büszke.

Furcsa volt látni, hogy valaki tényleg aggódik értem és ez valamennyire jó érzéssel is töltött el. Miért csinálja ezt? Miért nem adja már fel? Miért jön át minden egyes nap, a saját szabadidejében? És mind közül a legkülönösebb, hogy én miért jövök ki mindig olyan vidáman a konyhába, csak azért, hogy könyöröghessen nekem, hogy egyek már végre valamit? Most először értettem meg, hogy mindezt már egyáltalán nem azért csinálja, mert az orvos megfenyegette.

Hanem akármennyire is nehéz belegondolni, de tényleg értem.

   — Jövök! — Gyorsan beleraktam a tálat a mosogatókagylóba, de nem mostam el, csak egy kis vizet engedtem rá. Szorosabbra húztam a hátul magasra felkötött copfomat, a lábamra húztam a rózsaszín színű tornacipőmet és már indultunk is ki az ajtón.