Barátok Extrákkal

Huszonötödik rész

Őszintén szólva a gondolat, hogy publikus helyen csináljuk izgató. Mármint bármikor valaki jöhet és rajta kaphat minket de hát pont ezért olyan izgalmas ez az egész.

-Nem félek, sőt -Mondom és kibujtatom a pulcsijából. Meztelenre azért nem akarok vetkőzni de pont annyi ruhadarabot akarok levetni amennyi szükséges.

Egy önelégült mosoly megjelenik az arcán és félre ülök, hogy letudja tolni a nadrágját, és az alsógatyáját. Isten áldja aki kitalálta a szoknyákat mert most pont az van rajtam és ez így pont ki lett találva. A legmegfelelőbb pillanatban van rajtam.

Visszaülök az ölébe és újra csókolózni kezdünk. Keze beletúr a hajamba és másik kezével elkezd lefelé menni. Egyenesen a bugyimig csúsztatja le a kezét és végig simít rajta.

-Csak egy kicsit vagy nedves. -Mondja viccelődve és erre én is felnevetek.

Elkezdi körkörös mozdulatokkal mozgatni lent a kezét és erre önkéntelenül felnyögök. A másik keze szorosabban szorítja a hajam és tudtom nélkül kezdek el mozogni a kezén. Muszáj őt éreznem.

-Netán többet szeretnél? -Kérdezi egy hülye fél mosollyal az arcán. Élvezi, hogy mennyire akarom.

-Igen, többre vágyom.

Felsóhajt majd a zsebébe nyúl és miután semmit se talál a nadrágja zsebébe megint felsóhajt.

-Nincs nálam - Félbe szakítom és kihúzok a pulcsim zsebéből egy gumit. Szemöldökét felhúzva néz és erre felnevetek.

-Látom felkészültél.

-Sose lehet tudni mikor vennénk hasznát. -Mondom és már annyi türelmetlen vagyok, hogy rácsúsztatom. Megint meglepettség jelenik meg az arcán. Szájába harap és a kezére támaszkodva hátra dől.

-Tiéd a pálya.

Ezzel rá is ülök. És.. istenem, ez az érzés. Minden egyes alkalommal, minden más pozícióban olyan kellemes érzés tölt el. Megkönnyebbülés, talán ez a jó szó rá.

Mindketten egyszerre sóhajtunk fel és még egy kis ideig egy helyben maradok, amíg hozzá nem szokik a testem.

Ez az első alkalom, hogy ilyen pozícióban csináljuk és őszinte leszek kíváncsi vagyok. Izgatott vagyok és alig várom, hogy lássam az arcán, hogy mennyire élvezi.

-Egy pillanat. -Mondom és kifújom a levegőt.

-Csak nyugodtan. -Mondja és kinyújtja alattam a lábait.

Megfogom a dereka szélét és elkezdek lassan mozogni. Viccesen mondva feltérképezem a terepet és megnézem, hogy hogy a jó. Kicsit előredőlök és erre ő kicsit feljebb ül, hogy az ajka közel lehessen az enyémhez.

-Nem kell sietni, csak-

Felgyorsítok. Gyorsabban mozgok és a szemébe nézek.

-Mhm, csupa meglepetés vagy. -Mondja és hallom, ahogy nehezebben veszi a levegőt.

Megfogja a csípőm és most már majdnem ugrálok. Annyira felvettük egymással a tempót, hogy meglepődök. Annyira jó érzés.

Ő is elkezd mozogni és fejem hátrahajlik. Mindketten mozgunk és Maxim a nyakamba fúrja az arcát. Elkezdi csókolgatni a nyakam és erre még jobban hátra hajlok, hogy több teret adjak neki.

Majd a száját helyettesíti a keze. Megmarkolja a nyakamat és olyan szenvedéllyel néz a szemembe, hogy elkezdek hangosabban nyögni, amit valószínű nem kéne.

-Maxim..

Már lihegek. Annyira gyors a tempó, hogy vissza kell tartanom a hangokat, amik a torkomból akarnak felszakadni.

-Aria..

-Hé!

Hallom. A szívem konkrétan megáll.

-Mit csinálnak maguk ott?

Annyira megijedek, hogy leesek Maxim testéről és már dobom is oda neki a pulcsiját. A nadrágját gyorsan felhúzza és én gyorsan felhúzom a bugyim.

Maximmal odanézünk ahonnan a hang jön és már egyre közelebb jár az illető.

-Maxim!

-Húzzunk innen.

Felkapjuk a cuccunkat és olyan gyorsan tekerünk el a partról, hogy majd kiesik a tüdőm.

Mire visszaérünk és letettük a bicikliket egymásra nézünk és kitör belőlünk a nevetés. Magához ölel és ad egy puszit a fejemre. Bár ne lennék ennyire oda érte..

-Maxim?

Hallom és már megint azt hittem, hogy el kell kezdenünk futni mire egy fiú előrébb lép hozzánk és furcsán néz.. rám.

Nagyon hasonlítanak, biztos ő a testvére.

-Azt hittem suliban vagy. -Mondja a fiú és nem veszi le rólam a szemét.

-Rosszul éreztem magam ma szóval nem mentem be. Te, hogy hogy itthon vagy ilyen korán? -Kérdezi tőle Maxim és kezdünk beljebb sétálni a házba.

-Nem jött be a tanár órára így hazajöttem.

A beszélgetésük ennyiből állt és valamiért feszültséget érzek közöttük. Olyan érzésem van mintha nem kéne itt lennem. Valószínű jobb döntés lenne ha most elköszönnék és elmennék.

-Aria, ő itt Ian, a testvérem. -Mutat be Maxim és kinyújtom a kezem. Ian kezet fog velem és már nem néz rám olyan furcsán. Mintha furcsállta volna, hogy Maxim hazahozott egy lányt.

-És.. Aria csak a barátod? Vagy valamiről tudnom kéne? -Kérdezi Ian és már előre megfájdul a szívem.

Maxim nem mondd semmit csak alig láthatóan bólint egyet. Csak a barátja vagyok, végülis ezt beszéltük meg. De ő mondta saját szavaival, hogy a barátok nem csókolóznak. De megértem, megértem, hogy neki idő kell.

Csak valamiért rosszul esik.

Azt hiszem mostmár tényleg mennem kéne.

-Már anya biztos vár rám. -Mondom és valószínű anya még nincs is otthon. Azt se tudom, hogy hány óra van. Teljesen elveszítettem az időérzékemet.

Maxim kikísér és elbúcsúzunk egymástól. Megcsókol. Becsukja maga mögött az ajtót és magához húz. Nem mondd semmit csak néz rám, nézi a szememet, az ajkamat, az orromat. Mindenemen végig tekint és újra megcsókol.

De valamiért a tudat, hogy neki csak egy barát vagyok fájdalommal tölt el. Ha lehetne most kitépném a szívem és megmondanám neki, hogy ne érezzen így.  Hogy fogadja el, hogy kell egy kis idő.

Ezek az érzések egyre mélyebbek bennem és bármennyire akarom tagadni félek, félek, hogy mi lesz.

Nyelvünk találkozik és a derekamnál fogva csókol. Szememet össze kell, hogy szorítsam. Mert ez a csók most fáj. Fáj a szívem.

Maxim, miért keltesz fel bennem hamis reményeket ha még te se tudod, hogy mit akarsz?