Beginning of the end III. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

Csak időre van szükségem... +18

Eleanor Luna Owens

A tavaszi nap késő délutáni sugarai lágyan nyaldosták arcomat, miközben az 1980-as Chevrolet Impala Wagon-om motorterében matattam kiváló magabiztossággal. Kénytelen voltam lekötni valamivel a figyelmemet.

Alig két hónapja veszítettem el a kisbabámat. A kín szünet nélkül karcolta lelkem peremének halványodó valóját. Úgy éreztem, hogy teljesen elfeketedtem, mióta Nathan, a szerelmem, és én összekapcsolódtunk, hogy kettőnk közös erejével verjük le a lázadást, amit Lucifer két gyermeke, Ahira és Arden tervelt ki pár hónappal ezelőtt a pokol megszerzésének céljából.

 Ugyan a terv bevált, mégsem sikerült tűpontossággal véghezvinni. A lázadó testvérpáron kívül sikerült kiürítenünk az egész poklot. Még azok is meghaltak, akik a közelben sem jártak. Jóformán üresen kongott az egész. Napjainkban mindössze 567 főt számlált velünk együtt.
Egy maréknyi démon maradt csak életben. A többiek holttestét egy nagy kupacba gyűjtöttük, majd elégettük.

Egy gyilkosnak éreztem magam, méghozzá egy kimondottan könyörtelennek, mióta a magzat elment, és Nathan segítségével több ezreket mészároltunk le pusztán véletlenül. Nem állt szándékunkban ártatlanok ölni, mégis sikerült.

Azt hittem, hogy Gabriel, a nagyszájú arkangyal meggyilkolása padlóra vágott, azonban a nemrégiben átélt tragikus eseményekhez képest teljesen eltörpült egy piti gyilkosság. Tény, hogy azt is akaratomon kívül tettem, mégsem vígasztalt egyáltalán.

 Arden, és Ahira kimúltával lecsillapodtak a kedélyek. Minden lenyugodott, csak én lelkem háborgott megállíthatatlanul a kíntól, ami méretes tőrként hasította keresztbe bánatos szívemet.

Azóta sem derült ki, hogy Arden miként került birtokába Lucifer erejének.
Lucifer szerint így kárpótolta őt az univerzum, amiért a bátyja, Nathaniel lett a „kiválasztott".

Örökölhette egy cseppjét ennek a féktelen erőnek, ami itt keringett bennem is egy újabb véletlen folytán. Nathan átadott belőle nekem egy szeletet, amikor összekapcsolódtunk. Nem mintha használtam volna, engem különösebben nem vonzott a fejtépkedés, vagy a bútorok és emberek emelgetése. Elfogadtam, hogy így alakult, és túlléptem rajta.

Az életünk visszafordult unalmas, vontatott valójába, miután leszámoltunk a minket romba dönteni kívánó összes fenyegetéssel. Iskolába jártunk, mintha mi sem történt volna.

Idegesített, hogy mindenki úgy tett körülöttem, mintha a vetélésem meg sem történt volna. Egyedül Nathaniel volt az, aki valamelyest tudomást vett bánatomról. Kénytelen volt így tenni, ugyanis elég sokszor rázott a sírás a terhesség megszűnése óta éjszakánként. Egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből, hogy én okoztam a saját gyerekem halálát.

 Eleinte féltem a terhességtől, aztán elvesztettem, és teljesen megváltozott a véleményem az egészről. Azt szerettem volna, hogy a szerelmünkből fogant kisbaba megszülessen, és a kezembe foghassam. A lehetőség elúszott, amikor kirobbant belőlünk az a fékezhetetlen energia, ami mindenki mást is magával sodort. Döbbenetes és egyben fergeteges volt, mégis kegyetlen és fájdalmas.

Ledobtam az olajos rongyot magam mellé, majd nekidőltem fenekemmel az autó elejének. Nagy levegőt vettem, miközben azon tűnődtem, hogy mégis mikor jutottam el odáig, hogy teljesen érdektelenné váljak a környezetemmel kapcsolatban. Egyszerűen nem érdekelt senki, és semmi.

Csak a depressziómmal voltam képes foglalkozni, mióta megtörtént a baleset. Igyekeztem nem tudomást venni a körülöttem lévő emberek jókedvéről. Leginkább csak elvonultam a szobámba, és az ablakom alatt búslakodtam az elmúlt időszakban. Még Nathan sem volt képes kirángatni ebből az átszellemült állapotomból. Alig ettem, alig ittam, csak vonszoltam magam a borús hétköznapokon, ahogy végigmeneteltem életem romjain. Nem éreztem teljesnek magam, mégsem tehettem semmit.

Nathan egyébként kimondottan támogatónak bizonyult. Mindenben a segítségemre szeretett volna lenni, de házsártos viselkedésem miatt elég nehezen jutott dűlőre velem. Elég sokat vitatkoztam vele az elmúlt hónapban, mégsem haragudott rám egyáltalán. Elképzelhető, hogy ezért szerettem őt ennyire mélyen, és visszavonhatatlanul.

Ellöktem magam a gépkocsitól, majd felmarkoltam a szanaszét hagyott szerszámokat, és visszadobáltam őket az autó csomagtartójában tartott szerszámos dobozba.

 Nem elvárható egy nőtől, hogy ilyesmikkel üsse el az idejét, de én ennek ellenére mégis megtettem. Szerettem a kocsikat, és valamelyest értettem is hozzájuk. Apával elég sokat szórakoztunk a Dodge Ram szerelgetésével, amíg vele laktam, és még életben volt.

Hiányzott az édesapám. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá, mióta feláldozta értem az életét, amikor én ugyanezt tettem meg Nathanielért a háborúban, mikor a mennyei sereg betört az alvilágba, hogy kioltsák az életem Gabriel haláláért cserébe. Tulajdonképpen sikerrel is jártak, csak azt nem vették számításba, hogy Michael legalább annyira akaratos volt, mint én. Talán tőle örökölhettem a személyiségem ezen részét. Szerettem, ha úgy történtek a dolgok, ahogyan én elképzeltem őket.

- Gyönyörűm – szakított ki gondolataim legmélyebb zuhatagából Nathaniel, ahogy a verandán állva egyenesen rám szegezte elkápráztató gyémántkék tekintetét. – Gyere, Morgan főzött valami furcsa állagú ételt. Azt üzeni, hogy neked ízleni fog.

 - Mekkora egy pöcs vagy – csendült fel odabentről Morgan felháborodott kiáltása.
Elmosolyodtam heves válaszára, majd becsaptam a csomagtartót. Lassú léptekkel indultam meg a ház felé, ahol immáron már nem csak hárman laktunk Jayce-szel és Nathannel.

 Morgan február közepén csatlakozott hozzánk, miután sikeresen rávette az édesanyját, hogy velünk folytathassa a gimnáziumot itt, Colonie-ban. Logikus volt, mégiscsak hozzánk tartozott legjobb barátnőm is fél-ivadék mivolta lévén. Továbbra is viccesnek tartottam, hogy Morgan lényegében Nathaniel unokahúga volt félig-meddig Nathan anyai ágról származó féltestvére, Beherit által. Tény, hogy Lilith ötletem sincs hanyadik fia már halott volt, mégis végigfutott a borzongás a hátamon az említésétől is.

Nathan mellé érve felpillantottam rá, mire ő rám mosolygott, majd egy lágy csókot lehelt a homlokomra.

 - Megmosakszom – közöltem, miután átléptem a küszöböt, majd felsiettem a lépcsőn keresztül az emeletre. A fürdőszobába lépve egyből megdörzsöltem a karomat, majd megtörölköztem, és csatlakoztam Morganhez és Nathanhöz a konyhába.

Morgan mióta ideköltözött, nagyon lelkesen magára vállalta a főzést. Sosem volt egy konyhatündér, de legalább próbálkozott, amit mind értékeltünk. Ittlétének első két hetében még szendvicseket is csomagolt nekünk az iskolába. Feletébb humorosnak tartottam volna anyáskodó viselkedését, ha éppen nem rázott volna két óránként egy pánikroham, vagy a sírógörcs a történtekre tekintettel.

Leültem Nathan mellé, majd rápillantottam az előre kikészített tészta szerűségre. Talán sajtos makaróni akart lenni.

 - Arra gondoltam – vágódott le velünk szembe Morgan. -, hogy ideje lenne tartani egy bulit!

 - Nem, nem lenne – válaszolt helyettem Nathan. – Felejtsd el, Morgan! Senkinek sincs kedve bulizni.

 - Lun? – pislogott rám óriásiakat barna szemével, míg várakozóan felemelte villáját.

 - Nem akarok semmi ilyesmit – motyogtam a tányéromat kémlelve.

 - Jót tenne neked! – erősködött Morgan.

 - De nem szeretném! – adtam tudtára a kelleténél erélyesebb hangnemben, majd eltoltam magam az asztaltól, és felsiettem az emeletre. Magamra vágtam a szobám ajtaját, majd leültem az ablak alatti kipárnázott ülőkére, és térdemet felhúzva nekidőltem az üvegnek.
Amúgy sem voltam evős kedvemben, de a parti említésétől még a gyomrom is teljesen felfordult. Nem volt indokom ünnepelni.

 - Luna – nyílt az ajtó, majd belépett rajta Nathan egy tál étellel a kezében. – A kedvemért ennél belőle egy pár falatot? – ült le mellém, majd odanyújtotta a tányért. Hezitáltam egy darabig, majd végül elvettem tőle. Nem voltam éhes továbbra sem, de három napja nem ettem egy falatot sem, így talán célszerű volt némi tápanyagot bevinnem elhanyagolt szervezetembe az életben maradás margójára.

Megragadtam a villát, majd belekanalaztam a számba egy falatot. Tényleg nem volt rossz ízű, csak a kinézete nem volt túl étvágygerjesztő.

 - Megmondod Morgannek, hogy nem akarok bulizni? – kérdeztem Nathan arcát kémlelve. Feszülten figyelt engem, úgy tűnt, hogy aggódott értem, ahogy a vetélésem óta folyamatosan.

 - Ne aggódj, nem fog itt semmit sem rendezni – nyugtatott meg habozás nélkül. – Kirakok innen mindenkit.

 Erre már nem reagáltam, csak némán tudomásul vettem válaszát. Nem sok kedvem volt beszélgetni sem, hiába próbálkozott Nathan szüntelenül szóval tartani. Azon sem csodálkoztam volna, ha inkább úgy döntött volna, hogy rám unt. Nem voltam túl jó társa az elmúlt időszakban. Titkon hálás voltam törődéséért, mert úgy látszott, hogy nem tervezte feladni unszolásom.

 - Te nem eszel? – kérdeztem tőle, miután az étel felét elfogyasztottam.

 - Majd később. Előbb megbizonyosodom róla, hogy nem halsz éhen – méregetett elég mérges szemekkel.

 - Szerintem képtelen vagyok rá – sóhajtottam gondterhelten. – Pedig mennyivel egyszerűbb lenne.

 - Eleanor, ne mondj már ilyeneket! – pirított rám várakozás nélkül. – Nem szeretem, amikor bármilyen formában kapcsolatot keresel magad és a halál között. Csak ne csináld.

 - Bocs – mormoltam, majd megcsóváltam a kobakom, és elfogyasztottam a maradék tésztát is.

 - Ezek szerint ehető – jegyezte meg, amikor konstalálta, hogy a tányér kiürült. Bólintottam, mire kivette kezemből az edényt, majd eltűnt vele.

Átvonszoltam magam az ágyig, majd bemásztam közvetlen a fal mellé, és a nyakamig magamra húztam a takarót. Úgy döntöttem, hogy elengedem ezt a mai napot. Egyébként is csütörtök délután fél hat volt. Ráuntam erre az egészre, így nemes egyszerűséggel lehunytam a szemem, majd vártam, hogy kiszakítson gondolataim mardosó tömkelegéből a nyugtató álom.