Beginning of the end III. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

Epilógus - Senki

Nathaniel Caiden Jones

Az ágy mellé helyezett széken ültem. Eleanor kezét szorongattam, mintha az életem múlt volna rajta. Tulajdonképpen igaz volt. Ő volt az életem. Az egyetlen reményem. Az egyetlen lány, aki képes volt színessé varázsolni elfeketedett szívemet.

Vettem egy nagy levegőt, ahogy szív alakú arcára pillantottam, ami rettentően békésnek tűnt. Egy laikus azt hitte volna, hogy csak aludt. Azonban mégsem így volt.

Az első pár napban azt hittük, hogy a penge, ami átszúrta a hátát, és mellkasának közepén jött ki az életébe került. Aztán meggyógyítottam a rajta ejtett sebet, miután elájult, mégsem tért magához. Egyszerre többen is próbáltuk gyógyítani. Jayce-szel egy teljes napon át térdeltünk mellette, mégsem voltunk képesek meggyógyítani azt, amivel a legnagyobb gond volt: az agyát. Egyszerűen úgy tűnt, hogy teljesen elnémultak benne az ingerek. A teste hibátlanul funkciónál. Halkan lélegzett, egyenletesen emelkedett fel és le mellkasa. A szíve dallamosan pumpálta a vért, azonban az agya... az nem működött.

A kard, amivel állítólag Lilith, az anyám átdöfte őt, nem egy sima kard volt. Pontosan ugyanolyan penge, mint amilyennel is mi rendelkeztünk. Igaz, a két kard egymás nélkül semmit sem ért egy hibrid ellen, de ha összeillesztették... úgy már egy kicsit más volt a helyzet. A legenda szerint két összeillesztett arkangyal penge bárkivel képes lett volna végezni, azonban Luna mégis életben maradt. Legalábbis a teste... A teste életben volt, csak az agya... Az agya nem funkcionált rendesen.

A gyötrelem kiülhetett az arcomra, ahogy végigsimítottam a kézfején.
Két hét telt el az esküvőnk óta. Már rég nem a pokolban kellett volna lennünk. Még csak nem is az államokban. A nászutunkon kellett volna lennünk Európában. Igazán megérdemeltük volna, hogy egyszer a kicseszett életben valami jól alakuljon, mégsem így történt.

A halántékom lüktetett az aggodalomtól, ahogy ismét felé hajoltam, és neki szerettem volna látni a könyörgésnek, amit az elmúlt két hétben folyamatosan tettem. Esdekeltem neki, hogy keljen fel. Azt akartam, hogy kinyissa a szemét, elmosolyodjon, és azt mondja nekem, hogy minden rendben. Azonban hiába kérleltem naphosszat az ágyának oldalán, egyszerűen nem akart meghallani engem. Csak feküdt a pokol egyik legtágasabb szobájának ágyán, és aludt.
Ezzel nyugtattam magam. Csak aludt. Legmélyen, belül tisztában voltam vele, hogy nem így volt, mégsem bírtam elképzelni, hogy Eleanor agyhalott lett volna. Nem lehetett az. Ő sokkal erősebb volt annál, mintsem egy rohadt arkangyal penge végezzen vele.

Sosem határozta meg az életem a kétségbeesés, mindig határozottan álltam a dolgokhoz, most mégis azt éreztem, hogy elsüllyedek benne. Nyakig ellepett, és vártam, hogy kirántson belőle Ő. Az én gyönyörű világosságom. Az angyal, aki egy pillantásával láncolt magához, és többé nem eresztett.
Igen, ez volt számomra Eleanor. Éjszaka a legfényesebb csillag az égen, míg nappal a nap legerősebb sugara.
Egy hullócsillag, aki a legsötétebb éjszakát is beragyogta csodálatos fényével.
Odahajoltam felé, majd megcsókoltam a homlokát. Bőre puhasága még itt is kiütközött. Csodáltam szépségét, mint minden alkalommal, amikor ránéztem.
- Szeretlek – súgtam egy bánatos mosoly keretében. – Kérlek, ha hallasz engem, gyere vissza hozzám. Szükségem van rád!

Visszarogytam a székbe, majd hátradőltem, és lehunytam a szemem. Csend vett körül. Egy árva lélek sem tartózkodott a szobában rajtam kívül, de még a környékére sem mertek jönni az alattvalók. Valószínűleg féltek tőlem, és a bennem lakozó szörnyetegtől, aki élve gyújtotta fel a két hete ide betörő mennyei sereg katonáit.
Kegyetlen voltam? Talán. De velem sem volt senki sem kedves és megértő. Ők törtek be az otthonunkba, így bűntudat nélkül vetettem véget az életüknek.

Gabriel és Uriel elmenekültek, miután meglátták, hogy Lilithnek sikerült megsebesítenie Eleanort. Biztosak voltak benne, hogy ez végez majd vele.

Az egész helyzet annyira szürreális volt. Senki sem értette, hogy mégis miért fogott volna össze az anyám az angyalokkal, de látszólag mégis így történt. Lilith szövetkezett Gabriellel és Uriellel. Tudhatta, hogy minden erőmmel biztonságba akarom helyezni Lunát, és ezt kihasználva túljárhatott az eszemen. A pár mennyei katona és Gabrielék támadása mindössze egy jól sikerült elterelés volt. Saját elgondolásom szerint, még Rafael keze is benne lehetett a dologban.
Elhatároztam, hogy amennyiben Eleanor meghal, porrá égetem az egész kibaszott mennyországot, az összes arkangyallal együtt. Nem érdekelt engem se Isten, se ember, ha róla volt szó. Tisztában voltam vele, hogy a sátán haragját nyertem meg amikor hozzájutottam ehhez a képességhez, és egyre közelebb voltam hozzá, hogy elveszítsem a fejem, és teljesen átadjam magam a bosszúvágynak, ami itt körözött bennem, és minden egyes idegörlő napon kikukucskált agyam legeldugottabb zugából.

Önpusztító gondolataim közül egy furcsa, ismeretlen hang szakított ki. Hegyezni kezdtem a fülem, ahogy egyre kicsúcsosodott egy pici, alig hallható lüktetés. Vagyis... kettő? Két lüktetés?
Összevontam a szemöldököm, majd oldalra döntöttem a kobakom. A hang Luna felől jött. Határozottan az ő irányából.

Közelebb hajoltam hozzá, és a szíve felé simítottam a tenyerem. Biztosan nem ezt hallhattam. Az ő szívének dobbanásai teljesen mások voltak. Ez a másik pedig... olyan ismeretlen és idegen.
Lejjebb csúsztattam a kezem a melle alá, majd át a takarón a hasa felé. Hátrahőköltem, amikor valami odasimult a kezem alá. Egyből lehúztam róla a vastag plédet, amit az első napon terítettem rá. Tisztában voltam vele, hogy szerette a puhaságot, így nem volt kérdés, hogy betakargatom-e.

Amint a takaró lekerült, közelebb hajoltam a hasához, amin egy elég látványos kis... duzzanat volt. Mi a fasz?

Konkrétan letérdeltem az ágy mellé, és oldalról is szemügyre vettem, hogy biztos nem hallucináltam-e, de úgy tűnt, hogy látásom továbbra sem hazudtolta meg önmagát. Határozottan ott volt egy dudor a pocakján. Egy elég íves kis dudor.
Rányomtam a fülem a hasára. Ajkam elnyílt, amikor rájöttem, hogy innen származott a furcsa hang, ami az imént megütötte a fülemet. Pici dobbanásokat hallottam, és őszintén... még a vér is megfagyott az ereimben, amikor tudatosulni kezdett, hogy valójában mi is folyt az orrom előtt, és még csak észre sem vettem.
Terhes lett volna, csak nem mondta el nekem? Biztosan elárulta volna, hiszen legutóbb is el akarta mondani, csak nem maradt rá ideje. Lehet most sem?

Jóformán a szívemhez kaptam. Hátrazuhantam a fenekemre a megilletődöttségtől. Ez nem történhetett meg. Nem itt és nem velem!

Zakatolt az agyam, és megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mégis mikor történhetett ez a katasztrófa. Egy alkalomra emlékeztem, amikor nem védekeztünk. Vagyis kettőre, de az egyik májusban történt, míg a másik... tizenhét nappal ezelőtt? Lehetetlen, hogy az látszódjon, míg a májusinak meg már ki kellett volna ütköznie korábban.
Hallucináltam. Biztosan elkezdtem bedilizni. Ez nem lehetett a valóság.
- Apám! – kiáltottam el magam. – Apám!
- Nathaniel? – tárult ki az ajtó, majd csukódott is. – Miért ülsz a padlón, fiú?
Luciferre néztem, majd vissza Lunára, de egy büdös szó nem jött ki a számon, csak tátogtam, mint valami ponty.
- Fiú? – sétált közelebb apám. – Mi történik?
Nagyot nyeltem, miközben elég vehemensen Eleanor hasa felé kezdtem mutogatni. Apám odafordult, majd felvonta a szemöldökét. Arcán ezernyi érzelem suhant át, ahogy közelebb hajolt hozzá, és talán ő is meghallhatta, amiről éppen az előbb próbáltam meggyőződni.
- Ez...? – kérdezte, majd egyszeriben leguggolt mellém, és Eleanor hasát kezdte bámulni. – Nathaniel, ez...?
- Te... te is hallod? – kérdeztem megsemmisülve. – Mondd, hogy nem, és csak megháborodtam, kérlek.
- Ez szívdobogás? – nézett rám elég meglepett arckifejezéssel. – Állapotos a leány?
- Nem... nem tudom – nyögtem elhalóan. – Én nem tudom.
- Nagyon egyszerű a kérdés – emelkedett fel, majd idegesen megrázta a fejét. – Használtatok védszert, vagy sem?
- Egyszer... egyszer vagy kétszer... nem – vallottam be hápogva. – De... én vagy mi...
- Nathaniel, ne dadogjál, fiú! – dörrent rám elég szigorú hangon. – Azonnal szereznünk kell egy orvost, aki megállapítja, hogy mi zajlik a leányban!
- Hát... akkor szerezz – néztem rá halálra váltan. – De még ma!

Apám dühösen rontott ki a helyiségből, míg én továbbra is a kőpadlón ültem, és csak bámultam a lányra, akit szerelemmel szerettem. Nem volt ez így jó. Nagyon nem.

Magam elé meredve vártam a csodára. Legalább húsz perc eltelhetett, amikor az ajtó újfent kitárult, majd három piros becipelt valami óriás akkumulátornak tűnő izét. Talán egy generátor lehetett. Őt követte Jamian, ami egy ultrahang készüléket tolt maga után. Mi a szar, de tényleg?
Ekkora jutott el az agyamig, hogy azóta sem keltem fel a földről, így összekanalaztam magam, és visszarogytam a székre, mint egy zsák szemét.

Jamian kábeleket kezdett kötögetni jobbra-balra, majd végül bekapcsolta a gépet. Óriásira tágult szemmel figyeltem, ahogy megemelt egy ultrahang fejet, majd felém fordította fekete íriszét.

 - Nathaniel, megtennéd, hogy felhúzod a leány pólóját?

 Nem bírtam felelni, így csak átültem Luna mellé, és óvatosan, de megtettem, amire Jamian kért.
Így még nagyobbnak tűnt a duzzanat. A rémület futkosott bensőmben, ahogy Jamian valamilyen ragadós izét nyomott a szerelmem hasára, majd ráhelyezte az ultrahang fejet. Egy másodperc sem telt el. Apám behajolt a feje fölé, míg én az ágy túloldaláról meredtem a monitorra.

 - Nagyuram – mutatott a monitorra Jamian. – A leány gyermeket vár, méghozzá kettőt.

A hírekre légzésem felgyorsult. Vajon hibridek kaphatnak szívrohamot? Úgy tűnt, ma kiderül.

 - Mekkora a magzat? – kérdezte Lucifer mogorván.

- Nem vagyok orvos, Nagyuram – felelte Jamian. – De, ha a könyvek alapján tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy hét hetes.

 - Hét? – tört ki belőlem elég hangosan. – Nem lehet hét!

- Nathaniel, emlékeztetnem kell téged, hogy a birodalmamban meggyorsul a folyamat? – dörrent rám apám elég dühítő módon. – Nem hazudtak a gyermekek – halkította le a hangját. – Szeptember – pillantott rám. – Szeptemberben világra jönnek.

A monitorra meredtem. Arra a két kis egyenetlen pacára, amit ott láttam, és csak ziháltam, mint akinek légszomja van. Nem voltam én készen erre. Főleg nem egyedül. Legalábbis jelenleg épp úgy tűnt, hogy Eleanor nélkül kell szembe néznem két új élettel, és emelett átvennem a pokol irányítását hamarosan. Nem, nem, nem, nem.

Olyan félelem söpört végig rajtam, amilyen még soha életemben nem tapasztaltam. A kezem is beleremegett. A bennem felgyűlt feszültség elég hirtelen robbant ki, ahogy egészen véletlenül megsemmisítettem egy, a fal mentén búslakodó szekrényt. Tátott szájjal meredtem az irányába.

 - Sajnálom – nyögtem elfúlóan. – Nem akartam...

- Uralkodj magadon, fiú! – parancsolt rám apám. – Indulj, hozd ide Michaelt és Jayce-t. Azonnal tudniuk kell erről. Nem maradhat titokban. Még a végén azt hiszik, hogy szándékosan nem szóltunk. Ez nem történhet meg!

- Igen, igen – suttogtam, mint egy rémült kisfiú, majd két sokk között felemelkedtem, és megindultam az ajtó irányába. Végem volt. Egyszerűen csak elvesztem.