Beginning of the end III. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

Naylee Jones, személyesen

Nael úgy ugrott fel a kanapéról, mint a nyúl. Arcán átszaladt a döbbenet legalább három formája, ahogy az ajtóhoz rontott. Értetlenül emelkedtem fel, majd sétáltam utána.

A fiú feltépte az ajtót, majd a következő másodpercben magához rántotta az érkezőt, és átölelte. A jelenetet nem tudtam hova tenni, tekintve, hogy azt sem tudtam, hogy ki állt a verandánkon.

Kimért léptekkel sétáltam közelebb, pont akkorra értem az ajtóhoz, amikor Nael eltolta magától az ismeretlen lányt, majd halkan sírni kezdett.

- Ezt nem hiszem el – szorította őt magához újra.

Értetlenkedve kukucskáltam feléjük, és próbáltam szemügyre venni a lányt, akinek ennyire örültünk, de Nael teljesen kitakarta elég aprócska mivoltát. Még nálam is pár centivel alacsonyabb lehetett.

- Kiszorítod belőlem az életet, Nael – tolta el magától a lány. – Amúgy is, mi ütött beléd?

- Az, Naylee Jones, hogy azt hittem, halott vagy – válaszolta neki Nael, mire meg kellett kapaszkodjak az ajtóban, hogy ne ájuljak el a felismeréstől.

Tátott szájjal figyeltem a lányt, miközben elég szaporán kezdtem lélegezni. Barna haja a válláig ért, lágy hullámok voltak benne. Hasonlított Naelre, de a vonásai mégis sokkal nőisesebbek voltak, és talán az arcának formája is kicsit más.

- Ki az? – lépett mellém Jayce. – Nael?

- Anya! – fordult felém hirtelen a fiú. – Ő itt Naylee! Életben van! – ragadta meg a lány karját.

- Eddig is életben voltam, te idióta! – pirított rá Naylee. – De hiába kerestelek, nem voltál sehol. Aztán tegnap idekerültem, és nem értettem, hogy miért. Ezek szerint már megint a te kezed van ebben az egészben!

- Én nem tudtam, hogy magammal hoztalak – szabadkozott Nael. – Azt sem tudtam, hogy élsz!

- Én is azt hittem, hogy egyedül vagyok – pislogott rá Naylee. – Kerestelek, de nem voltál sehol. Majdnem fél éve kereslek, baszki! – csapta vállon Naelt. – Erre ennyire egyszerű lett volna? Ha ezt tudom, akkor már korábban idejövök! De hát apa és a papa is világosan elmondta, hogy nem biztonságos az idővel játszani, Nael! Teljesen elment az eszed?

- Nem... jönnétek be veszekedni? – érdeklődtem zaklatottan.

Mindketten rám kapták gyémánt kék pillantásukat, majd beljebb jöttek az előszobába. Eközben Morgan, aki eddig mögöttem állt a nappali és az előszoba közti ajtó küszöbén, felsikoltott.

- Lun! Ez a kislány nagyon hasonlít rád!

- Morgan, te semmit sem változtál – jegyezte meg Naylee mosolyogva, majd Nael felé fordult. – Oké, és hol van apa? Beszéltél már vele?

- Hát... éppen utál engem – mormolta Nael. – Nem hisz nekem, azt hiszem.

- Akkor hadd beszéljek én vele! – erősködött Naylee. – Hol van? – forgott a lány maga körül kettőt, míg én csak kamilláztam határozottságán. Végül rajtam állapodott meg kék írisze, és elvigyorodott. – Basszus, anyuci! – indult meg felém, majd nemes egyszerűséggel magához ölelt. – Annyira hiányoztál! Azt hittem sosem látlak többé, miután Nael jól elrendezte a világunkat.

- Azért neked is volt némi közöd hozzá – motyogta Nael. – De persze, fogj rám mindent.

Naylee elengedett, ugyanis érzékelhette, hogy nem mertem megmozdulni sem szoros ölelésében.

- Sajnálom – tett hátrébb egy lépést. – Halálra ijesztettelek, igaz? Úgy sajnálom, anya! Azt sem tudod, hogy ki vagyok, én meg itt ölelgetlek.