Beginning of the end III. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

Döbbenetes vagy, Eleanor!

A fejezetben nyugalmat megzavaró leírások lehetnek!

Egy általános iskola elé huppantunk le, egy újabb csinos bokorba. Még sosem jártam itt, így elég idegennek éreztem a környezetet, ráadásul kezdtem megelégelni a növényeket. Mi voltam én? Kertész, hogy állandóan bokrokban bujkáljak?

Nathan magabiztos léptekkel húzott maga után az épület felé, majd megtorpantunk a portán, és körbenéztünk.

 - Elnézést! – sietett elénk egy alacsony, kövér férfi. Barna haja a homlokába lógott, míg szemüvege az orrán csüngött. – Ez nem a gimnázium, ha azt keresik.

 - Nem – válaszolt neki Nathan. – Natalie Jones-ért érkeztünk. Hazavinném, most.

 - Ha jól sejtem maga nem az édesapja – vonta fel jobb, vaskos szemöldökét az ember. – Csak szülői engedéllyel adhatunk ki gyereket, sajnálom.

 - A bátyja vagyok – felelte Nathan kimérten. – Az apánk küldött, hogy hozzam el.

 - Van róla papírja, amiben ez le van jegyezve?

 - Uram – léptem hozzá közelebb. – Nem volt idő igazolást írni. Tragikus hirtelenséggel elhunyt Natalie édesanyja. Kérem, értse meg.

 - Ó – kerekedett el a férfi ajka. – Értem. Mi történt, ha szabad tudni? – Katasztrófaturizmus?

 - Autóbaleset – vágtam rá az első dolgot, ami eszembe jutott. – Idehozná Natalie-t?

 - Beszélek a tanítónővel – fordított nekünk hátat, és elég lassú léptekkel megindult felfelé a lépcsőn.

 - El sem hiszem – mosolygott rám Nathan. – Ki vagy te, és hova vitték az én kis Lunámat, aki megrémül az emberektől?

 - Ráunt a pöcsölésre – kuncogtam fel. – Idegesítenek az emberek. Ez is még kíváncsi volt, hogy miben halt meg anyád.

 - Mondhattad volna, hogy lerobbant a feje a helyéről. Ilyen dolgok járnak az eszemben jelenleg. Annyira felbosszant ez a helyzet, Eleanor – suttogta idegesen. – Miért van az, hogy mindig egyszerre zúdul minden a nyakunkba? Mintha nem lenne elég egyszerre egy probléma. És most szerinted Naylee keze benne van ebben? Ha igen, akkor valamit nagyon elcsesztünk abban az időben, amikor ő volt gyerek. Vagy jövőben? Én már nem is tudom.

 - Nem, szerintem nem létezik olyan, hogy a mi gyerekünk Belzebub mellé álljon. Ilyen nincsen – ráztam meg a fejem. – Miért tenné? Mi haszna lenne belőle? Semmi – rántottam meg a vállam. – Miért állna érdekében Belzebubot hatalomra juttatni? Hiszen ha belegondolsz neki így jobb, nem?

 - Talán tettünk valamit, amivel magunk ellen fordítottuk – vetette fel Nathan.

 - Nem hiszem. Úgy tűnt, hogy őszintén örült neked tegnap. Engem is ölelgetett, még Lucifert is.

 - Mindegy – sóhajtotta Nathan. – Majd kiderül, amikor valakit halálra akarnak perzselni, gondolom. Remélem ezúttal én leszek az, és nem te.

 - Ne mondj ilyet – kaptam el a karját. – Senkivel sem fog ilyen történni.

 - Veled biztos nem! – szögezte le, majd a lépcső felé kapta a kobakját. – Jönnek.

Egy negyvenes éveiben járó, elég dekoratív nő sétált le a lépcsőn Natalie kezét fogva. Amint megláttam a kislányt egy cseppet megnyugodtam, hogy legalább ő rendben volt.
A nő megigazgatta szűk szoknyájának alját, ahogy lejött a lépcsőn, majd megálltak tőlünk egy méterre.

 - Natalie, ismered őket? – hajolt le hozzá a tanárnő.

 - Igen – csilingelte Natalie. – Nathan és Luna – rámosolyogtam, amikor találkozott tekintetünk.

 - Kik ők neked, édesem? – faggatta tovább a tanárnő. Gondolom meg akart győződni róla, hogy nem elrabolni akarjuk a kislányt. Lényegében igaza volt, nem hibáztattam érte, csak éppen eléggé sürgetett minket az idő.

 - Nathan a bátyám, Olivia néni – ráncolta szemöldökét Natalie türelmetlenül. Látszott rajta, hogy unta a nő kérdéseit. – Luna pedig Nathan barátnője, de őt is nagyon szeretem.

 - Meg tudod mondani nekem a teljes nevét, kicsim? A bátyád nevét.

 - Persze – mérte végig Oliviát elég lenézően Natalie. Majdnem felkuncogtam reakcióján. – Nathaniel Caiden Jones.

 - Értem – egyenesedett ki a nő, majd felénk lépett. – Olivia Ross vagyok, Natalie osztályfőnöke – mutatkozott be. – Esetleg elkérhetem a személyi igazolványát?

 - Nem hiszi el, hogy a bátyja vagyok? – kérdezte Nathan egy mély sóhaj keretében, majd előhúzta a pénztárcáját, és a nő kezébe nyomta a személyit. Elég lett volna rájuk nézni. Hasonlítottak egymásra.

 - Elhiszem – nyújtottam vissza a kártyát. – Muszáj vagyok megbizonyosodni róla, hogy jó kezekbe adom át a gyerekeket. Az én felelősségem, ha esetleg baj történik.

 - Megértjük – mosolyogtam rá barátságosan.

 - Köszönöm – tolta meg Natalie-t felénk. – Részvétem – súgta oda Nathannek, majd hátat fordított és visszasietett a lépcső felé.

 - Miért mondta ezt? – tágult ki Natalie szeme. – Nathan?

 - Nyugi – vette le a hátáról a táskát, majd elgondolkodott egy percre.

 - Add ide! – nyújtottam érte a kezem.

 - Majd te cipekedsz?

 - Ne idegesíts már! – téptem ki a kezéből, majd a vállamra akasztottam félig. – Csak elbírok pár könyvet és füzetet.

 - Nathan – jajveszékelt Natalie. – Miért mondta ezt?
Nathan felemelte a kislányt, majd így indultunk meg kifelé az iskolából. Amint kiértünk megnyugtatta.

 - Nincsen semmi gond, ne félj, picúr – simogatta meg a hátát. – Csak mondtuk valamit, hogy elhozhassunk. Mindenki... jól van – Kivéve Jonathant. De ezt Natalie-nak nem kellett tudnia.

Összeszorítottam a számat, ahogy a kisbabára gondoltam. Őszintén reméltem, hogy nem bántották ezek az elmebeteg gyerekrabló nyomorultak. Aggódtam érte, azt szerettem volna, hogy jól legyen, és épségben megkerüljön. Reménykedtem, hogy Belzebub nem egy gyerekgyilkos, de elég kicsi volt rá az esély, hogy így legyen. Azt hiszem, bármire képes lett volna a hatalomért cserébe Lilith-tel az oldalán. Undorodtam tőlük, és viszolyogtam a gondolattól is, hogy Belzebub a rokonom volt. Én magam akartam megölni, ezúttal véglegesen.

Nathan portált nyitott a lábunk alatt, miután megbizonyosodott róla, hogy senki nem láthat meg minket. Egyenesen a tanácskozóba érkeztünk, ahol Lucifer rögtön felpattant a bársonyszékéből, amikor megérkeztünk. Michael fel-alá járkált a szobában, míg Jayce a kőasztalnak támaszkodva várakozott.

 - Hol maradtatok ilyen sokáig? – dorgált Lucifer habozás nélkül, miközben letettem Natalie táskáját a kőlapra.

 - Apuci – szaladt oda hozzá Natalie, amint Nathan a lábára állította. – Azt hittem, bajod esett.

 - Ugyan már, csillagom – felelte Lucifer. – Nem olyan könnyű engem elpusztítani.

 - Ha te itt üldögéltél, apám, akkor miért is nekünk kellett azzal a tanárnővel szórakoznunk? – vonta kérdőre Nathan elég feszülten. – Jó, hogy kiselőadást nem kellett tartanom arról, hogy ki vagyok.

 - Voltam a kutyáknál, fiú – válaszolta Lucifer is ingerülten. – Michael vigyáz Natalie-ra, amíg mi felmegyünk. Jayce jön velünk.

 - Nem fognak felzabálni a kutyák? – emelte meg a szemöldökét Jayce.

 - De, Jayce, te leszel a főfogás – forgatta a szemét Nathan.

 - Induljunk a kutyákhoz – utasított minket Lucifer, majd rögtön portált is nyitott a lábunk alatt. A pokolkutyák barlangjába zuhantunk. Amint Bolo észrevette jövetelünket felnyüszített, majd ideszaladt hozzám, és óriás orrával megbökte a felsőtestem.

 - Szia! – paskoltam meg az oldalát az óriás állatnak. Szürke, érdes bőre karcolta az enyémet, de nem foglalkoztam vele. Megsimogattam, hogy érezze törődésem, ha már valami csoda folytán engem választott. Cato előbandukolt a szikla mögül, majd egyenesen Jayce-re mordult.

 - Cato! – dörrent Lucifer hangja. – Szagold körbe.
Cato vörös szeme megvillant, majd Jayce elé lépett és megszagolta. Egy hörgésszerű hang tört elő a torkából, majd végignyalta az arcát.

 - Na, tessék! – buzdította Nathan. – Látod? Nem esz meg!

 A kölykök felé pillantottam, akik immáron már két hónaposak voltak, és fele akkorák, mint a szüleik. Szürke, dús bundájuk az égnek meredt, ahogy a hosszúkás füleik is. Egymással birkóztak éppen a szikla oldalán. Ránk sem hederítettek. Kis esetlenek voltak még mind, és rettentően aranyosak. Megölelgette volna őket az ember, ha éppen nem lett volna égetően fontos dolgunk. Meg kellett találjuk Jonathant.

 - Hol kezdjük? – érdeklődött Nathan. – Talán ketté kéne válnunk.

 - Nem – ellenkezett Lucifer. – Nem válunk ketté, Nathaniel. Együtt maradunk mindannyian. Melyikőtök vezetett már pokolkutyákat a Földön? Emlékeim szerint, egyikőtök sem. Nem olyan egyszerű, mint hinnéd. A pokolkutyák ösztönlények. Ha egy ember, aki mellett elhaladnak valami miatt nem szimpatikus nekik hajlandóak rátámadni akár a parancs ellen szegülve is. Hatalmas az igazságérzetük, ezért elég rizikós velük a Földön szórakozni. Utoljára az 1800-as évek közepén voltak odafent.

 - Ez nem igaz – generálta a vitát Nathan szokás szerint. – Bolo pár hónapja is volt fent.

 - Igen, fiú! Emlékszem! – emelte meg a hangját Lucifer. – Kész csoda, hogy nem történt mészárlás!

 - Akkor mi lesz? – sürgette Nathan apját megállás nélkül. – Meddig vacakolunk még?

 - Tán aggódsz az öcsédért? – vigyorgott rá Lucifer, mire Nathan csak szemet forgatott.

 - Nyilván, apám – rázta meg a kobakját idegesen.

 - Felmegyünk Colonie-ba – kezdett bele a terv ismertetésébe Lucifer. – Ott talán még elég erős Jonathan szaga ahhoz, hogy elinduljanak. Utána ők fognak vezetni minket, ha szerencsével járunk. Fontos, hogy amint a kutyák szagot fogtak kövessük őket helyváltoztatás közben. Jelezni fognak, ha ugrani akarnak helyek között. Ha ember jön szembe nagy ívben kerüljük ki, ezáltal a kutya is látja, hogy nem ellenség közeledik.

 - Oké – bólintott Nathan.

 - Utánam! – utasította Lucifer a két pokolkutyát, majd megnyílt a lábunk alatt egy portál. A Colonie-ban elhelyezkedő házunk hátsó kertjében értünk talajt. Megborzongtam a fagytól, ami átszaladt a testemen. Érdekes volt, hogy ezt ennyire erősen érzékeltem, míg ha a Földön volt nulla közeli hőmérséklet, az meg sem kottyant.

 - Ne hozzak egy ruhát, ami Jonathané? – hoztam fel bátortalanul.

 - Felesleges – válaszolt Lucifer. – Pontosan tudják, kit keresünk.

A két pokolkutya megindult a ház felé. Lucifer megkerülte az épületet, ahogy követte őket. Mi hárman kullogtunk utána, mint a szerencsétlenek. Lényegében, mintha sétálni indultunk volna úgy szeltük át a járdán az egész utcát. Néhány ember jó nagy ívben kikerültünk, és ahogy Lucifer mondta a kutyák is így tettek. Bolo többször hátrapillantott felém, majd felnyüszített, mire csak a kobakom csóváltam. Nem értettem, hogy miért ragaszkodott hozzám ennyire, mikor érezhetően Belzebub vére csordogált bennem. Még a gondolatra is elfintorodtam.
Nathan mellettem sétált, miközben folyamatosan a két kutyát szuggerálta. Egy szót sem szólt, csak elég komor arckifejezéssel bámult előre. Kíváncsi lettem volna min gondolkodott.
Jayce mögöttünk jött, elég nagy sóhajok keretében bandukolt utánunk. Talán nem volt ínyére neki sem a kialakult helyzet, és a kiváló program.

Eközben engem tépett belülről az aggodalom, amit Jonathan miatt éreztem. Nagyon féltettem őt, és azt akartam, hogy épségben megkerüljön. El sem mertem képzelni, hogy mit tehettek vele ezek az elmebeteg ősdémonok. Lilith a saját gyermekét akarta a kutyák vagy a kárhozatba vetni. Nathan ikertestvérét, Ardent a születésénél. Képzelem mi járhatott a fejében Jonathannel kapcsolatban, aki semmilyen rokonságban nem állt vele, ugyanis Lucifer és emberi felesége, Mary fia volt a baba.

Bolo irtózatos morgásba kezdett, ahogy megállt egy zöld színű ház előtt nagyjából egy óra gyaloglás után.

 - Ez... - motyogta Nathan Jayce-t kémlelve. – Nem itt lakik Anabell?

 - De – mondta Jayce kimérten. – Mi történik?

 A „démon-detektorom" életre kelt bensőmben, ahogy egyre közeledtünk a ház bejáratához. Belzebub szagát érzékeltem. Jayce előresietett, majd a kilincsre simította tenyerét. Lucifer ráparancsolt a két kutyára, hogy idekint várjanak.

Jayce elég szaporán vette a levegőt, ahogy benyitott a házba. Lassú léptekkel szelte át az egész apró, kék színbe borult előszobát, majd elfordult balra, ahol egy tágas nappali kapott helyett barack színű falakkal. Jayce megtorpant a küszöbön, ahogy meglátta Anabellt, akinek nyakát nagy erőkkel szorongatta Belzebub. Mellette Lilith állt, kinek karjában Jonathan ült kisírt szemekkel. Lilith balján Rosier állt, a fia, akit Nathan ölt meg négy hónappal ezelőtt. A démon el akarta venni Natalie életét. A rohadék!

 Jayce beljebb lépett, míg Nathan mellé furakodott. Így mindketten előttem álltak. Lucifer csatlakozott hozzájuk harmadiknak, míg én mögülük kukucskáltam a lázadókra.

 - Elég szánalmas, hogy gyönge emberekkel kell kikezdenetek ahhoz, hogy megpróbáljatok hatalomra jutni – sértegette Lucifer az előttünk álló ellenséget. – Miért akartok meghalni?

 - Egy fer cserét ajánlok – vigyorgott Belzebub. Tekintetét egyenesen rám szegezte, miközben fekete démon karmait Anabell torkához szorította. – A leányomat akarom az oldalamra, cserébe ez az ember leány itt, és a kis fattyad életben maradhat.

 - Miből gondolod, hogy melléd akarna állni? – vetette fel Lucifer a jogos kérdést. Eszem ágában sem volt ilyet tenni.

 - Nincs más választása – szorított rá Belzebub Anabell nyakára, mire a lány felsikoltott a fájdalomtól. – Öld meg őket, leányom. Cserébe életben maradhat ez a leány itt a kezemben és a gyermek – idézte hozzám szavait.

 - Nem lettél okosabb új életedben sem – jegyeztem meg halkan. Már a feltételezés is dühített azzal kapcsolatban, hogy valaha az oldalára álltam volna.

 - Gyere, leányom – hívogatott Belzebub. – Állj ide mellénk, cserébe átadom ezt a visítozó leányt itt – ragadta meg Anabell állát, majd elvigyorodott.

 Lilithre vándorolt a tekintetem, majd a kis Jonathanre. Lilith felénk fordítva tartotta a kisfiút. Ujjaival átfogta vékonyka nyakát. Undor tört fel bennem, hogy a lelketlen szörnyeteget bámultam. Ki képes karmokat szorítani egy kisbaba nyakához?

 Egy fintor ült ki arcomra, ahogy az előttem zajló jelenetet szemléltem.

 - Nem megyek! – emeltem meg a hangom, mire Belzebub arcára egy elégedetlen grimasz húzódott, végül megrándultak ráncos vonásai, majd rántott egyet Anabellen.

 A lány egyszeriben megmerevedett, majd gépiesen kitátotta a száját, amiből egy gomolygó füstfelhő bújt elő. A szobát egyszeriben teljesen eltelítette az Anabellből kitörő feketeség. Egyre nagyobb homály húzódott érzékszerveinkre, hiába voltak kimondottan élesek. Szó szerint semmit sem láttam. Úgy tűnt, csapdába sétáltunk.

Aztán egyszer csak a semmiből elsuhant valami a fejem mellett. Rémületemben leguggoltam, és iszonyat apróra húztam magam össze. Kitártam szárnyam, és azzal védtem magam a levegőben repülő tárgyaktól. Valami leesett mellettem, így odakaptam, ahonnan a koppanást hallottam, majd megtapogattam. A penge, amit a kezemben tartottam borotvaéles volt. Szinte biztosra vettem, hogy ezeket lopták el Belzebubék pár napja a pokolból. Egy gond volt ezzel: Lucifert, elmondása szerint határozottan legyengítette, amennyiben eltalálták vele.

 - Luna – hallottam meg Nathan aggódó hangját. Nem mertem felelni, azzal szinte biztos elárultam volna a tartózkodási helyem.

 Valaki felmordult mellettem, ezzel egy időben Jayce felnyögött, míg Jonathan felzokogott. A helyiséget gyermeksírás és szapora lélegzetvételek zajai töltötték be. Emellett egy őrült zihálás is, ami valószínűleg Anabelltől származhatott.

 - Eressz! – dörrent Lucifer hangja a semmiből, majd egyszeriben minden elcsendesedett. A sötétség visszahúzódott, és minden kitisztult előttem.

 Eltátottam a számat, ahogy tudatosulni kezdett, hogy egyedül maradtam a támadóinkkal.
Fel akartam ugrani, hogy elteleportáljak, de egy erős kéz megragadta a torkomat, és felrántott eddig guggoló helyzetemből. Pánikolva kapkodtam tekintetem a szobában, de Nathan, Lucifer és Jayce eltűntek.

 Mammon - Lilith halálból visszatért fia - ráfűzte érdes, erős ujjait nyakamra, míg másik karjával átkarolta a hasam, és mellkasához szorított. Vonaglottam a kezében, de nem bírtam szabadulni tartásából.

 - Leányom – dobta le Anabellt maga mellé Belzebub a parkettára, majd tett felém egy lépést.

Ajkán ugyanaz a gúnyos mosoly ült, ami a füstfelhők előtt. Rájöttem, hogy maga Mammon, és bátyja, Dommiel keltették légnemű megtestesülésükkel a nemrég emberi testet öltött homályt.
Rosiert kerestem tekintetemmel, de eltűnt, ahogy a családom is köddé vált.
Egyedül kellett farkasszemet néznem Belzebubbal és Lilith-tel, ráadásul Mammon éppen kiszorította belőlem a szuszt.