Beginning of the end III. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

Most már nem menekülhetsz előlem! +18

Felsóhajtottam, majd odakullogtam Nathanhöz, és rátettem tenyerem a kézfejére, míg leereszkedtem mellé. Legalább tíz percig egyikünk sem szólalt meg, csak meredtünk magunk elé, néma csendben. Nem volt kínos, inkább csak várakozásokkal teli. Számítottam rá, hogy nemsokára kifakad. Gondoltam kivárom, hogy ő kezdeményezzen.

 A bejárati ajtó felett elhelyezett órára néztem. Tíz perc volt éjfélig. Eléggé elhúzódott a beszélgetésünk apával, így tíz percen belül már hivatalosan is Nathan születésnapja volt.

 Azon tűnődtem, hogy milyen lírai is volt ez valójában. Kapott ám meglepetést, de nem tőlem, hanem az apjától. Kitört belőlem a nevetés, ahogy ezen kattogtam. Úgy látszott, számunka nem telhetett el egy szülinap sem természetfeletti drámák nélkül.

 - Mi az? – emelte rám gyémántkék íriszét. Még meg is villant egy másodpercre talán.
Megemeltem szabad kezem, majd visszaejtettem a combomra.

 - Ez elég vicces – kuncogtam tovább, mire végre felém fordult. Törökülésbe húzta magát, de a kezem nem engedte el.

 - Mármint?

 - Csak az jutott eszembe, hogy mindjárt születésnapod van – böktem jelentőségteljesen az óra felé. – Úgy látszik, kijut nekünk bőven a meglepetésekből.

 - Milyen jó nekünk – mormolta összevont szemöldökkel. – Remélem, ugyanazt hallottuk.

 - Hát... gondolom, igen.

 - Nem tűnsz zaklatottnak – mért végig összeszorított szájjal, majd vett egy nagy levegőt. – Miért?

 - Elmúlt már a sokk – rántottam vállat. Egyébként furcsa mód, valamiért teljesen megnyugodtam.

 - Én nem akarok senki felett sem uralkodni – nézett bele szemembe. – Viszont tettem egy ígéretet Naelnek.

 - Bárcsak a lottószámokat is így tudnám megjósolni – vigyorogtam rá. Pontosan tudtam, hogy fel fogja ezt hozni. – Szóval neked az a véleményed, hogy ez egy jó ötlet?

 - Ez egy szörnyű ötlet! – vágta rá rögtön. – De igaz lehet. Nekem ez konkrétan a rémálmom. Teljesen szemben áll mindennel, amit valaha akarnék. Azt sem szeretném, hogy a pokolban kelljen élned – simította meg kézfejem. – Miért akarna bárki ott élni?

 - Nem akarok – vallottam be. – De azt gondolom, hogy a prófécia elkerülhetetlen, így talán... megér ennyi áldozatot, ha nem pusztul el a világ.

 - Ez eddig rendben van – sóhajtott elég gondterhelten. – Nekem a másik felével nagyobb gondom van. Én nem szeretném, hogy neked bármilyen problémád adódjon az uralkodásból – forgatta meg csodaszép szemét. – Mármint ez az egész nem csak népszámlálásokról szól, meg démonokkal való kiabálásról. Van, amikor igen, de nem mindig. Vannak foglyok általános esetben. Vannak kivégzések. Én nem akarom, hogy bármilyen gyilkosok közelében legyél, vagy akár neked kelljen megölnöd őket.

 - Azt hittem, a házasság részéről beszélsz – pislogtam rá, mire idegesen megrázta a fejét.

 - Az sem tetszik. Teljesen szétcsesztek mindent.

 - Hogy érted? – húztam fel a lábam én is a kanapéra, majd teljes testtel felé fordultam.

 - Mostantól, ha bármikor megkérném a kezed azt hinnéd, csak emiatt az egész miatt van. Kényszerből. Szóval már teljesen mindegy – állt fel mellőlem, majd megindult befelé a hálószobába. Követtem tekintetemmel, amíg láttam. Nem értettem, hogy hova ment.
Amikor visszajött leült elém, majd ismét megcsóválta a buksiját.

 - Hol voltál? – meredtem rá értetlenül.

 - Nyáron szerettem volna megkérni a kezed, miután lezártuk az iskolával kapcsolatos dolgokat – mondta, mire felszaladt a szemöldököm. Most hirtelen egy lánykérés kellős közepébe csöppentem? – De mivel keresztbe húzták a számításaimat, így inkább elmondom, hogy nehogy azt gondold egy percig is, hogy ez kényszerből történt volna. Nem. Szeretlek, és azt szeretném, ha minden formában mellettem lennél. Viszont azt is tudom, hogy eléggé rossz gondolataid vannak a házassággal kapcsolatban, és nem akarom rád erőltetni, ahogy ők sem fogják. Engem nem érdekel semmilyen pokoli törvény. Akkor inkább elviszem a hátamon egyedül az egészet. Ezért akartam még várni úgy... júliusig – rántotta meg vállát. – De hát... természetesen semmi sem alakulhat úgy, ahogy szeretnénk, igaz?

 - Igen – nevettem fel zavaromban. – Már megszoktam.

 - Úgyhogy szeretném, ha te döntenéd el – mosolygott rám. – Mármint... - emelte felém jobb tenyerét, ami eddig ökölbe volt szorítva, majd kinyitotta és felém tartott egy gyűrűt. – Egyértelmű, hogy amúgy is te döntöd el, de nem akarom, hogy azt érezd, hogy sürgetnélek, vagy akármi. Oda akarom adni neked ezt, hogy lásd, hogy ez nem kényszer, és itt van ez a gyűrű, már egy hónapja itt van. A lényeg, hogy azt szeretném, ha hozzám jönnél feleségül, de csak akkor amikor úgy érzed, hogy készen állsz rá. Sajnálom, hogy ennyire borzasztóan kellemetlenül csinálom ezt az egészet. Hidd el, hogy nem így terveztem – sütötte le a szemét egy pillanatra, majd felsóhajtott. – Nem kell még csak válaszolnod sem most. Amikor úgy érzed, akkor megmondod, és kész.

 Megmosolyogtatott ez az egész. Számomra egyáltalán nem volt kínos, se kellemetlen. Inkább aranyos, hogy mindenképpen a tudtomra akarta adni, hogy azért venne feleségül, mert szeret engem, és nem csak azért, mert az apja úgy rendelte el. Ez kimondottan romantikus volt, még akkor is, ha egy random ház nappalijában ültünk, és nem az Eiffel-torony alatt térdelt le elém, hogy megkérdezze leszek-e a felesége.

 - Mit kellene megválaszolnom? – emeltem rá tekintetem, ami eddig a gyűrűt figyelte. – Nem is kérdeztél semmit.

 - Tudod mit? – csattant fel, majd lecsúszott a kanapéról, és letérdelt elém. Felkuncogtam azon, amit csinált. – Eleanor, gyönyörű szerelmem, hozzám jössz feleségül?

Nem volt túl vidám kérdés, inkább olyan eleve vesztes. Mármint ő ezt gondolhatta. Én tudtam, hogy mit fogok válaszolni neki. Azért kivártam egy kicsit, hadd izguljon. Még úgy is csináltam, mint aki elgondolkodott. Aztán végül felsóhajtottam.

 - Igen – adtam választ kérdésére, mire összevonta szemöldökét.

 - Nem értem. Tényleg? – hajolt hozzám közelebb.

 - Igen – kunkorodott felfelé ajkam elég huncut módon. Biztos voltam benne, hogy már megint azt hitte, hogy csak szórakozom vele. Közben meg sosem tettem így. – A feleséged szeretnék lenni – tettem hozzá a biztonság kedvéért.

 - Akkor megtennéd, hogy mondasz egy helyet, ahova szívesen elmennél?

 - Mi? – értetlenkedtem. – Milyen helyet? Mi van?

 - Egy olyan helyet, ahol még sosem jártál, de szívesen elmennél oda.

 - De miért?

 - Már ne is haragudj, de nem fogom ebben a ronda nappaliban felhúzni az ujjadra ezt a gyűrűt. Inkább megkérdezem újra egy olyan helyen, ami neked is tetszik. Addig legalább lesz időd átgondolni a választ, mert eléggé megleptél – emelkedett fel előlem, majd elkapta a karomat, és engem is felkanalazott a kanapéról. – Hova megyünk?

 - Szeretem a kliséket – karoltam át felsőtestét mindkét karommal, majd államat mellkasának támasztva felnéztem rá. – Párizsba akarok menni.

 - Micsoda igények – simította meg a hátam. – Rendben, akkor menjünk – egyezett bele. – Ne ijedj meg – figyelmeztetett, majd a következő pillanatban kitárta feketéspiros szárnyait, és körénk hajtotta. Éjfekete szeme a semmibe meredt, majd egyszeriben megnyílt a lábunk alatt egy portál. Ezúttal mintha sokkal tovább tartott volna az utazás, mint általában, ami kimondottan lehangolt. A hideg szaladgált a hátamon egész végig.

Aztán egyszer csak a talpam alatt valami puha jelent meg. Lenéztem, majd elengedtem Nathant, és tettem két lépést hátra, míg visszacsukta szárnyait. Csodálkozva fordultam körbe a füves területen, majd tátott szájjal emeltem fejem egy égigérő építmény fölé.

Az Eiffel-toronnyal szemben álltam. Tettem egy lépést irányába, de nem bírtam levenni róla a pillantásom.

 Ámuldozva pislogtam, miközben ajkamon egy széles vigyor kezdett körvonalazódni.

 A hold magasan járt az égen, pont megvilágította gyengéd fényével a torony csúcsát. Az építmény is ki volt világítva. Kellemes, sárga fény töltötte be az éjszaka csendjét.
A szél egy folyó illatát sodorta magával a levegőben, így lehunytam a szemhéjam, hogy tüdőmbe szívjam.
Talán életemben először, és egybe utoljára jártam itt, ezért mindent meg akartam jegyezni ebből a csodából, amit éppen átéltem.

A magasba emeltem zöld tekintetem, hogy meglássam a csillagokat. Káprázatosak voltak, ahogy végigtáncoltak az égen, és fényükkel beragyogták a beláthatatlan égboltot.
A boldogság végig kúszott apró alakomon, ahogy folyamatosan méregettem ezt a kifinomult, és gyönyörű látványosságot. Fel akartam szaladni rá, és a legtetejéről körbenézni.

 - Gyönyörűm – Nathan zökkentett ki az önfeledt elmélkedésemből. Azonnal felé fordultam, ugyanis ő végig a hátam mögött állt, szótlanul. Talán hagyta, hogy kiélvezzem a pillanatot.
Felnevettem, ahogy előttem térdelt. Csípőre tettem a kezem, és rámosolyogtam, mire ő is felkuncogott.

 - Hozzám jössz feleségül, szerelmem? – kérdezte, mire még nagyobb kacagásban törtem ki, majd egyenesen elé léptem.

 - Igen – feleltem ismét, mire felállt, majd elvigyorodott.

 - Biztos ezt akarod? – tudakolta, de úgy láttam őszintén boldognak tűnt válaszom hallatán. Mégis mi mást akartam volna? Ő volt életem szerelme, és ha neki ennyit számított egy darab papír, akkor végül is miért ne mehettem volna hozzá? Emellett én is így képzeltem el a jövőnket. Oké, talán nem tizennyolc évesen kellett volna férjezett asszonnyá válnom, de én már nem bántam. És a korom sem hatott meg különösebben. Összetartoztunk, és ezt mindenki tudta.

 - Igen! – biztosítottam róla újra. – Téged akarlak, mindig.

 - Akkor... - emelte meg bal kezem, majd felhúzta rá a gyűrűt. – Most már nem menekülhetsz előlem!

 - Nem is akarok – pipiskedtem fel, majd nyakába kapaszkodva felcsimpaszkodtam rá. Átkulcsoltam lábammal a csípőjét, míg ő a combomnál tartott meg. Belenéztem a jégkék szempárba, majd elmosolyodtam. Gyönyörűen csillogtak íriszei, ahogy rájuk vetült szemből a hold erős fénye. Ott táncolt pupilláiban az arcom körvonala.

 Odanyomta puha ajkát az enyémhez, majd gyengéden keringőre hívta számat. A szívem beleremegett, ahogy erős karjában tartott, és engem csókolt. Másra sem vágytam, csak az ő közelségére és bíztató ölelésére. Ezt bármikor el tudtam volna viselni, ahogy tökéletesen összepasszoló ajkaink lágy táncát is.

 - Felmenjünk? – kérdezte Nathan, miután egy hajszálnyira elhúzódott tőlem.

 - Igen – súgtam, majd nyomtam még egy pici csókot a szájára.
Nathanielnek teljesen elment az esze, ugyanis egyszerűen csak kitárta szárnyát, és felröppent velem az Eiffel-torony tetejére. Úgy tűnt, nem kimondottan érdekelte, hogy bárki megláthatott volna.