Beginning of the end III. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

Hol van az urunk, fél-ivadék?

Az ebédlőbe érve azonnal körbeültük szokásos asztalunkat a legszélső sarokban. Nathan a jobbomon ült, míg Morgan a balomon. Morgan bal oldalán Dailan, Dailan mellett Jay és Anabell. Anabell másik felén pedig Noah kuporgott szégyenlősen. Gemma és Jane ezúttal nem tudtam, hogy merre voltak. Mostanában szokásukká vált késve érkezni. Vagy ezúttal mi nem jöttünk időben.

 - Szóval Noah – fordult felé Nathan, miközben rákönyökölt az asztalra. – Honnan származol?

 - Seattle-ből költöztünk ide, mert apám itt kapott állást a városban – válaszolta Noah halkan.

 - Apáddal élsz? – csatlakozott Morgan is a beszélgetéshez.

 - A szüleimmel, és a féltestvéreimmel – bólogatott Noah.

 - Jól hangzik – harapott bele Jayce a szendvicsébe. – Hány testvéred van?

 - Túl sok – csóválta meg a fejét Noah. – Összesen kilencen vagyunk.

 - Az tényleg elég sok – mormolta Anabell. – És te vagy a legidősebb?

 - Nem, én vagyok a harmadik a családban. Van még két bátyám. Három húgom, és három öcsém.

 - Nem bolondulsz meg otthon? – vonta fel a szemöldökét Morgan.

 - Igyekszem elkerülni a társaságukat – villantott egy félénk mosolyt Noah. – Nem vagyunk túl jóban a bátyáimmal. Sosem voltak túl kedvesek velem.

 - Az mit jelent? – kérdezte Nathan.

 - Állandóan csak szívatnak – mesélte Noah. – És szeretnek verekedni. Alig várom, hogy leérettségizzek, és csinálhassam a magam dolgát.

 - Milyen állást kapott itt apukád? – tudakolta Anabell két falat chips között.

 - Építész – húzta el a száját oldalra. – Felkérte egy templom, hogy hozza rendbe a belsejét, ő pedig rögtön rohadt – forgatta meg a szemét. – Katasztrófa, amit művel, de mindegy is. Nem szeretnélek ezzel fárasztani titeket.

 - Mi katasztrófa? – kérdeztem halkan Nathan karjába kapaszkodva.

 - Apám elég... vallásos – mormolta Noah. – Odavan teljesen ezektől a Jézusos szarságoktól. Lényegében teljesen bele van bolondulva ezekbe. Templomba jár, és az egész családra ráerőltette az imádságokat, meg minden ehhez hasonló badarságot. Személy szerint én utálom ezt az egészet.

- Miért? – szólalt meg először Dailan, mire Nathan rásandított.

 - Mert kiskoromtól kezdve erőszakosan hinni kellett, imádkozni, templomba járni, és nem hagyták, hogy kialakuljon egy sajátos elgondolásom erről, így minden Istenhez kapcsolható dolgot utálok.

 - Én bírom a srácot – emelte meg elismerően Jayce a szendvicsét, mire belerúgtam a bokájába az asztal alatt. Egy fájdalmas grimaszt kaptam válaszul.

 - Még kiderül, hogy tényleg van egy sátánista az iskolában – vihogott fel Morgan, miközben odacsapott egyet Nathan vállára közvetlen a fejem felett. Nathan nem is reagált inkább már. Végtelenül unta, hogy ezekkel a pletykákkal csesztették állandóan.

 Noah összeszorította a száját, de nem szólt semmit, mire szemöldököm felszaladt. Talán tényleg az lett volna?

 Néma csend telepedett az asztalunkra. Mindenki egymásra pislogott egy darabig, majd Noahra elég várakozóan.

 - Ez elég kínos – jegyezte meg Jayce. – Most komolyan sátánista vagy? – szegezte a kérdést Noahnak, aki erre csak vállat rántott.

 - Elképzelhető – vallotta be Noah, mire a levegő újfent megfagyott körülöttünk, így Noah megpróbálta menteni a menthetőt. – De ezt ne úgy képzeljétek el, hogy... állatokat bántok, vagy ilyesmi. Én csak... másban hiszek, mint az emberek nagy része. Ennyi.

 - Igen? – érdeklődött Nathan. – Tudok javasolni számodra egy nagyon kedves lányt, aki szívesen terjeszti majd a pletykát rólad. Addig is leakadnak rólam ezzel kapcsolatosan. Szőke, nagyon idegesítő, nagyjából ekkora – emelte magasba a kezét. – Ha gondolod szívesen bemutatlak neki, hátha akkor végre békén hagy engem. - Felkuncogtam szavaira, de az ötlet nekem is eléggé tetszett.

 - Jól néz ki? – vonta fel a szemöldökét Noah, mire rögtön elfintorodtam. Vártam a választ, méghozzá annyira, hogy el is eresztettem őt, és Morgan felé húzódtam. Nathan rám pillantott, majd vissza Noahra.

 Morgan felvihogott mellettem, Jayce pedig folytatta. Nathan szóhoz sem jutott a helyzettől, amibe került hirtelenjében. Hát igen, elég kellemetlen volt, legalábbis számára, hogy mégis miként nyilatkozzon előttem az exéről, aki hónapok óta loholt utána, és keserítette az életünket rámenősségével.

 - Számomra nem, de hozzád pont illene – nyögte ki végül a diplomatikus választ pont abban a percben, amikor megszólalt a csengő.

 Talán azt hitte, hogy ezzel megkímélhette magát egy vitától velem, de már voltak elképzeléseim a számonkéréssel kapcsolatban.

Mindannyian felemelkedtünk az asztal mellől. Nathan megragadta a kezemet, majd maga után kezdett húzni a következő óránkra, ami biológia volt. Készségesen követtem a teremig, ahol helyet foglaltunk, igaz késve, de egyikünket sem érdekelte különösebben.

 Egész órán csendben voltam, csak pislogtam a tábla felé szótlanul.

 - Haragszol rám? – súgta oda az óra vége felé.

 - Nem – feleltem szűkszavúan, majd elfordítottam a fejem a másik irányba.

 Elég hosszan fújta ki a levegőt mellettem, de továbbra sem néztem rá. Minden ellenérzésem felszakadt Evelynnel kapcsolatban. Nem kellett volna így éreznem, mégis megtörtént.

Felsóhajtottam, ahogy a csengő csilingelni kezdett, majd bedobáltam a táskámba a cuccaim, és megindultam a tornaterem felé. Imádtam a mindennapos büntetést, amit az év eleji egy hónapos hiányzásunkkal értünk el.

Nathan megragadta a karomat, mielőtt bemehettem volna a terembe, majd félrehúzott a folyosón, és szembe állított magával.

 - Luna, szerelmem, remélem tudod, hogy nekem te vagy a leggyönyörűbb a világon – simította meg az arcomat, mire ismét felsóhajtottam.

 - Tudom, csak... nem hiszem, hogy igazat mondtál.

 - Mármint miről? – ráncolta homlokát. – Megígértem, hogy többé nem hazudok neked, ehhez tartom is magam.

 - Tudom, csak... nyilván nem lettél volna Evelynnel, ha szerinted nem nézne ki jól – adtam tudtára legújabb agymenésemet.

 - De hisz már elmondtam, hogy mi történt – ragadta meg a kezemet. – Nem tudom meg nem történtté tenni, de ha lenne rá mód, hidd el, hogy megtenném.

 - Jól van – mormoltam. – Sajnálom, én reagálom túl – karoltam át, majd belefúrtam az arcom mellkasába.

 - Szeretlek, kis kukac – puszilta meg a hajam, mire egyből felszaladt a szemöldököm és elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. Még kukacnak hívott.

- Miért kukac? – kérdeztem gyémántkék pillantását állva.