Beginning of the end III. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

Hát nem szívmelengető?

Nathan születésnapja óta eléggé lelassult körülöttünk az idő. Mintha a napok nem akartak volna telni, és csak idegőrlő módon vánszorogtak egymás után.
Természetesen a május huszonegyet követő hétfőn már mindenki tudta, hogy Nathan megkérte a kezem. Gemma és Jane szinte elsőkézből értesültek róla még Nathan szülinapján, és elég nagyokat sikoltoztak, amikor bevallottam kislányos zavaromban, hogy a hír igaz. Noah is hasonlóan reagált, amikor megtudta. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy mégis mi vitt rá minket egy ilyen korai döntésre, de nem kecsegtethettünk semmi igazzal számára. Szerelemre hivatkoztunk, és ehhez hasonló szarságokra. Mármint ez nem volt hazugság. Szerettük egymást, még annál is jobban, mint szükséges lett volna.
Persze ebből adódóan már másnap elkezdett keringeni a pletyka az iskolában arról, hogy terhes vagyok, ami természetesen nem volt igaz. Nem voltam terhes. Szerencsére. Elég körültekintőek voltunk ezzel kapcsolatban, ahogy közelgett a szeptember. Megbeszéltük, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy ne idén ősszel szülessenek meg a gyerekeink.

Az egyetlen ember, aki kicsit csalódottnak tűnt az eljegyzésünk kapcsán, az Evelyn volt. Nem mondott semmit, tulajdonképpen még gratulált is, mégis rejtett szomorúságot véltem felfedezni szemében minden egyes alkalommal, amikor ránk pillantott. Mióta abbahagyta Nathan kergetését lényegében kibékültünk. Egy-két alkalommal még velünk is ebédelt, és ez június elejére szinte már megszokottá vált. De nem bántam, továbbra is úgy éreztem, hogy mindenki megérdemelt egy második esélyt, így Evelyn is. Eddig úgy tűnt, hogy élt vele.

Az elmúlt időszakban túlzottan sokat gondoltam a kimondottan gyorsan eltűnő Naelre és Naylee-re. Lényegében hiányoztak. Kedvesek voltak, aranyosak és nagyon hasonlítottak ránk. Vagyis... inkább Nathanre. Habár Naylee-ben elég sok tulajdonságomat felfedeztem, ami adott egy kis magabiztosságot. Talán mégsem voltam annyira rossz, mint amennyire gondoltam magamat azután, hogy az összekapcsolódással megöltük a magzatot, ami januárban határozottan bennem volt.

Az idő annak ellenére, hogy úgy telt, mintha egy fél lábú teknős volna, mégis csak elszaladt. A mindennapok vontatottak voltak és unalmasak. Az iskolával voltunk elfoglalva, meg egymással. Igyekeztünk minél több időt tölteni Morgannel és Jayce-szel, mert tudtuk, hogy miután lementünk a pokolba, nem igazán lesz időnk bandázni velük. Persze bármikor eljöhettek, de akkor is. Határozottan megváltozik minden.

Lilith egyáltalán nem jelentkezett. Mintha teljesen eltűnt volna a Föld színéről. Azért titkon örültem neki, hogy békén hagyott minket. Mégis ott volt a levegőben egy bizonyos vihar előtti csend érzése. Biztosak voltunk benne, hogy valamiben mesterkedett az a ringyó, csak nem tudtuk, hogy miben.

A június első napjai különösen idegesítően teltek. Lucifer három napon keresztül cseszegetett minket, hogy találjuk ki, hogy mégis mekkora esküvőt szeretnénk, és mikor.

A dátum végül egész hamar meglett, illetve a helyszín sem volt kérdéses. Egyértelmű volt, hogy a pokolban fogunk összeházasodni, majd utána itt a Földön is elmegyünk egy anyakönyv vezetőhöz, hogy hivatalosan is én lehessek Mrs. Jones? Ja, valami ilyesmi. Elég rémisztően hangzott egyébként.

Június 23. Ezt a napot tűztük ki a lakodalom megrendezésére. Még a gyomrom is görcsbe rándult tőle, ha rágondoltam. Nem az elköteleződéstől féltem, mert azzal tisztában voltam, hogy Nathan mellett volt a helyem, és szándékomban állt minden egyes emberi és nem emberi módon hozzáláncolni magam. Inkább az zavart, hogy ehhez fényűző mulatságot kellett rendezni. Lucifer összehívta a világ összes tájáról a barátait, hogy végignézzék, ahogy a legkedvesebb fia egybekel velem, az áruló vérével.

Ezért forgolódtam álmatlanul éjszakánként leginkább. A földön élő fél-ivadékok nem láttak bennem mást, csak azt, hogy Belzebub volt a nagyapám. Reméltem, hogy nem torkollik mészárlásba emiatt a nagy napunk.