Beginning of the end III. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

Akkor nem is haragszol rám? +18

Amint kiértem az iskola udvarára, leültem a kert legeldugottabb padjára, majd sértődötten hátradőltem. Magam sem értettem, hogy mitől volt ennyire rossz kimondani az előbbi dolgot.. Talán szégyelltem, hogy valaki olyannal történt meg először, akit sosem szerettem igazán. Erre akkor döbbentem rá, amikor beleszerettem Nathanbe, és megtapasztaltam, hogy milyen is valakit tiszta szívből, őszintén szeretni. Akkor tudatosult, hogy az Aaronnal való maszatolásomat még kapcsolatnak sem lehetett nevezni. Uralkodni akart felettem, és elszakítani a barátaimtól. Ha nem kapta meg, amit akart, akkor ordított velem, és nem egyszer rángatott meg a karomnál fogva. Mostanra már nem is értettem, hogy akkoriban mit láttam benne. Őrjítő volt a gondolat is, hogy odaadtam magam egy hozzá hasonló baromnak, aki szemmel láthatóan csak kihasználta a naivitásom és kirakati árunak akart használni. Persze, jól mutattam mellette, amikor születésnapi bulikra kellett járni a jómódú családjához, ez nem vitás. Mégis dühös voltam, amiért hagytam, hogy kihasználjon. Egy másodpercig sem érdemelt meg engem az a fiú, mégis valamilyen módon a bűvkörébe kerültem. Persze foghattam volna arra, amire korábban, hogy meg akartam tapasztalni, milyen szerelmesnek lenni, de ez hazugság lett volna. Legalábbis most már, hiszen tavaly szeptemberben tapasztaltam meg igazán milyen is tényleg annak lenni.

Tompa lépések szakítottak ki szétzilált gondolataim forgatagából. Egy női alak közeledett a távolból, majd leereszkedett mellém a padra, és diszkréten felém fordult.

Evelyn szólásra nyitotta a száját, de végül egy hang sem jött ki a torkán. Egy ideig bámultunk egymásra, mint két hülye, végül én törtem meg a csendet.

- Jobban vagy? – kérdeztem tőle a lehető legbarátságosabb hangnemben, amit képes voltam kipréselni magamból. Továbbra sem kedveltem a lányt, de talán ideje volt taktikát váltani, hogy végre leakadjon rólunk.

- Azt hiszem – suttogta arcomat fürkészve. – Beszélni szerettem volna veled.

- Beszélhetünk – rántottam vállam nemtörődöm módon. Eddig még sosem próbáltunk meg normálisan társalogni, így kíváncsian vártam, hogy mit agyalt ki a lány, aki hónapok óta küzdött a szerelmem szívéért.

- Sajnálom... - kezdett bele az ujjait tördelve. – Sajnálom, hogy... ennyire rámenősen és kezelhetetlenül viselkedtem az elmúlt időszakban – pillantott rám futólag. – Tudod, Nath egy nagyon jó és kedves srác. Amikor megismertem én... - vett egy újabb nagy levegőt. – Szóval én... - dadogta szégyenlősen. – Rögtön beleszerettem – nyögte ki végül, majd folytatta. – Én azt hittem, hogy ő is hasonlóan érzett felőlem, habár sosem mondta nekem, hogy szeret, én mégis azt hittem. Eléggé megviselt, ami kettőnk között történt. Ráadásul alig három hétre a szakításunk után elhunyt a nagymamám, és... ezért a szüleimmel elköltöztünk, hogy ott legyünk a nagypapámmal a nehéz időszakban. Emellett nem voltam túl a szakításon, látszólag – mosolyodott el bánatosan. – Ezért is jöttünk vissza szeptember elején, és jutottak arra a szüleim, hogy talán hiba volt kivenni engem a megszokott közösségből. Itt legalább voltak barátaim. Kihangsúlyoznám – emelte meg a hangját egy pillanatra. –, csak voltak. Senkit sem érdekelt, hogy visszajöttem. Egy nyár leforgása alatt, mintha az eddigi barátaim is elfelejtették volna a létezésem. Az egyetlen ember, aki előtte törődött velem – talán - az meg... talált magának valaki mást – bökött felém ujjával. – Nagyon utáltalak, amint kiderült, hogy te vagy az. Az sem könnyítette meg a dolgot, ahogy Nath szakított velem. Ő... - sóhajtotta lehangoltan. – Ő... elmondta nekem, hogy ez azért történik, mert megismert téged és gyönyörűnek tart. Aztán nem cifrázta a dolgot, én pedig nem bírtam elfogadni, hogy mégis mitől lettél számára egy látásra ennyire különleges. Zavar és zavart is, hogy nem tudtam, hogy mégis mit látott meg benned. Mit tudhatsz te, amit én nem? Talán erre sosem fogok választ kapni – mormolta kedvszegetten. – Viszont azt hiszem, eljött az ideje, hogy befejezzük ezt – dőlt hátra, majd fordította felém a fejét. – Gondolkodtam, miután elviharoztam – nevetett fel visszafogottan. – Azon is, amit mondtál nekem a kocsiban, és igazad lehet.