Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Mozdulatlanul meredtem az előttem tornyosuló Vastrónra, amely most hatalmasabbnak tűnt, mint addig bármikor. A testvéreimmel az elsők között érkeztünk meg a Nagycsarnokba, mégsem kerülhettük el a cseppet sem kívánt, fürkésző pillantásokat.
Ugyan nem láttam, ám minden porcikámban éreztem, hogy a hatalmas ajtón belépők mindegyike szemrevételezett minket, mindez mégsem feszélyezett oly' elviselhetetlenül. Ahhoz túlságosan elmerültem a Vastrón látványában. A legyőzöttek és behódoltak egybeolvasztott fegyverei, melyek nagyapám trónusául szolgáltak, egyszerre hívogattak és taszítottak.
Édesanyám több alkalommal ráterelte már a szót, hogy legidősebb gyermekeként én követem a trónon, mégsem tartottam soha olyan ijesztőnek, mint akkor és ott. Hiába nevezte meg a király édesanyámat örököséül, mindig is azzal nyugtattam magam, hogy nekem soha nem kell majd uralkodnom.
Lehetetlennek tűnt, hogy valaha is felüljek a Vastrónra, még úgy is, hogy a nagyapám megtörte a hagyományt, amikor úgy rendelkezett, hogy ezután nő is uralkodhat Westeros felett. Túl sokan ellenezték, hogy királynő váljon édesanyámból, sőt a saját családunk jelentős része sem szándékozott elismerni a jussát.
Miért tettek volna kivételt velem, egy egyszerű fattyúval? Még annyira sem tartottak méltónak a Vastrónra, mint édesanyámat. Nem tiszta vér csörgedezett bennem, sosem válhattam igazi Velaryonná, vagyis az, hogy nem férfinak születtem, a legkisebb rossznak számított velem kapcsolatban.
Fém csikordult, a Nagycsarnok ajtaja pedig bezárult. Lehajtottam a fejemet, a hajam az arcomba hullott. Lopva mertem felnézni, akkor is csupán a Vastrónra, mintha biztos horgony lett volna a háborgó tengeren hánykolódó hajóm számára, noha valójában kegyetlennek és ridegnek hatott.
Szívesebben pillantottam volna Helaenára, hogy gyönyörű szemében menedékre leljek, de félő volt, hogy a testvérei egyikébe, netán Alicentbe ütközöm, és ezt el kellett kerülnöm. Fél nap sem telt el az érkezésünk óta, ám így is túl hosszúnak és tragikusnak gondoltam a Királyvárban eltöltött időt, és a legkevésbé sem vágytam még több gonosz szóra és gesztusra.
Az emberek beszélgettek, az egymást érő szavak halk morajként vettek körül. A király Segítője, Otto Hightower határozott léptekkel indult el a trón felé, és ahogy egyre közelebb ért hozzá, a szívem mind hevesebben dörömbölt a mellkasomban.
Nem tetszett az a magabiztosság, ami áradt belőle, mert ahogy beszélni kezdett, egyre erősebbnek tűnt. Nyeregben érezte magát, akárcsak Alicent és Vaemond. A bátorságuk részben az én gyávaságomból táplálkozott, vagyis akaratlanul is felvérteztem őket azzal, amire nekem lett volna a legnagyobb szükségem.
–... ránk hárul a komor feladat, hogy eldöntsük, ki örökli Hullámtörőt. Segítőként a király hangján szólok ez ügyben, és más ügyekben is – folytatta Otto, kizökkentve a gondolataimból, majd a lehető legtermészetesebb módon foglalta el a Vastrónt. – A korona meghallgatja a kérelmeket. Ser Vaemond a Velaryon házból – szólította a férfit.
