Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Reméltem, hogy Laena Velaryon temetése és Aemond félvakká válása után jó ideig nem térünk vissza Királyvárba. Mardosott az önvád, rettegtem Alicent királyné haragjától, tartottam Aemond elutasító viselkedésétől, és nem hagyott nyugodni a származásomat érintő rosszindulatú szóbeszéd.
Egyszerre szégyelltem és gyűlöltem magamat. Legszívesebben örökre elrejtőztem volna Sárkánykőn a családom hozzám kedves felével, hogy megszabadulhassak az engem pásztázó tekintetektől. Úgy éltem meg, mintha Aemond sérülésével a körülöttem lévő világra örök ború szállt volna. Nem maradt boldogságom, hisz ő jelentette azt. De ő már nem kért belőlem.
Nem kérdeztem, mi dolgunk akadt Királyvárban. Abban sem voltam biztos, hogy nekem muszáj volt útra kelnem, de az édesanyám árnyéka még Sárkánykő vastag falainál is nagyobb biztonságot nyújtott. A kíváncsiságom parlagon hevert, a szavak elhagytak. Akkortájt tanultam meg, mennyivel bölcsebb hallgatni, mint beszélni, ez pedig hosszú évekre meghatározta a viselkedésemet.
Az úton tekercsekről és valamiféle tanácskozásról folyt a beszélgetés. Sem édesanyám, sem Daemon nem fogalmazott egyértelműen, de még a titkolózásuk sem szította fel bennem a tüzet annyira, hogy bevonjam magam a társalgásukba.
Jace szintén a hallgatást választotta. Hálás voltam neki, és nemcsak azért, mert nem próbált mindenáron szóra bírni, hanem amiatt is, hogy velem tartott. Nem kértem rá, mégis érezte, hogy ezt kell tennie. Az ikerfivérem elhagyta Sárkánykőt, hogy kimondatlanul is tudassa velem: igenis odafigyel rám, még akkor is, ha most csupán a testemhez képes közel férkőzni, a lelkemhez nem.
Az elmémben ismétlődő énekre koncentráltam, amit nemrég Daemontól tanultam. A szövege valyr nyelvű volt, a dallama lágy és kellemes. Lassú ütemben csörgedeztek a sorai, mint egy ringatónak. Fejben már tökéletesen ment, de biztos voltam benne, hogy a pontos kiejtéssel még lennének gondjaim. Feltett szándékom volt, hogy rövid időn belül ezt a csorbát is kiküszöbölöm. Fontosnak tartottam, hogy tökéletesen tudjam. Jólesett az ismételgetése, bizonyos mértékben lecsitította a bennem dúló vihart.
Déltájt érkeztünk meg Királyvárba, elég későn ahhoz, hogy az ebédet Alicent királyné és a gyermekei nélkül költsük el. A Segítő fogadott minket számomra ismeretlen katonák gyűrűjében. Az elszállásolásunk és az étkezés után édesanyám megkérdezett engem és az öcsémet, velük tartunk-e a könyvtárba. Jace helyettem is válaszolt: megköszönte az invitálást, de azt mondta, inkább némi nyugalomra lelnénk a friss levegőn. Így kötöttünk ki az Istenerdőben.
Egyetlen kísérőt kaptunk magunk mellé, ő is Királyvárhoz, s nem Sárkánykőhöz tartozott. Feleannyira sem érdekeltük, mint édesanyámék remélték, azonban mi Jace-szel örültünk neki, hogy nem loholt a sarkunkban. Lecövekelt az Istenerdő szélén, ahol először mi is elidőztünk, aztán egyre beljebb merészkedtünk, mígnem eltűntünk a nagyra nőtt bokrok és a vastag törzsű fák között.
