¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
A távolban felsejlő fekete vár büszkén magasodott az őt szegélyező hegyes sziklák fölé, s ahogy közelebb értünk, kisebb-nagyobb sárkányszobrok egész hada köszöntött minket. A gondolat, hogy végre hazaértünk, elérzékenyült mosolyra fakasztott, ám egyúttal tőrdöfés volt a szívembe – hisz Luke-ot többé nem üdvözölhettem.
A sárkányőrök már vártak ránk, bizonyára értesültek valakitől, hogy az ég felől látogatók érkeznek. Segarth mellkasa súrolta a talajt, miközben leszegte az egyik szárnyát, ezzel megkönnyítve a leszállásomat. A homlokomat a két orrcimpája közti alkonysárga pikkelyekhez érintettem, így elbúcsúzva tőle, majd a sárkányőrökre bíztam.
Gyors tempóban elhagytam a vermet, a gyomrom minden lépéssel apróbbra zsugorodott a bennem növekvő idegességtől. Sejtelmem sem volt, kit merre találhatok meg, ezért úgy határoztam, arra a helyre megyek, ahol a legnagyobb valószínűséggel rábukkanhatok valamelyik rokonomra: a Festett Asztal termébe.
A helyiség elé érve megtorpantam. Odabentről Daemon hangja szűrődött ki, az ajtót két katona őrizte. Fejet hajtottak, és az egyikük már épp a kilincsért nyúlt, hogy beeresszen, amikor Rhaenys, atyai nagyanyám felbukkant a folyosó végén.
A nevemen szólított, az arcán megkönnyebbültség látszott. Jeleztem az őrnek, hogy maradjon veszteg, majd a hercegnő felé fordultam. Egymás szemébe néztünk, a tekintetében megcsillanó öröm pedig tovatűnt, átadva a helyét a minket ért veszteségből fakadó keserűségnek.
Egyikünk sem ejtett hangos szót Luke haláláról, mégis tudtuk, hogy ugyanarra gondoltunk. A gyász láthatatlan kötelékként fűzte egymáshoz a lelkünket, rátekeredett a szívünkre és összefacsarta őket.
Rhaenys oldalra biccentette a fejét, a válla megereszkedett. Hosszan vizslatott, a közénk ékelődő csend egyre fojtogatóbbá vált. Hogy menedékre leljek, pár lépéssel letudtam a tőle elválasztó távolságot, és széttáruló karjába vetettem magam.
A hajamat és a hátamat simogatta, s közben halkan mormolva hálát adott az Isteneknek, hogy épségben visszatértem. Az ölelése szeretetteljes volt és hosszúra nyúlt. Azt sugallta, hogy a törvényes unokáját, és nem egy fattyút dédelget. Biztos voltam benne, hogy ha valaha is voltak kételyei a származásomat illetően, nem tartotta fontosnak életben tartani őket.
– Ha beszélni akarsz Daemonnal, arra még várnod kell. Csak nemrég kezdték a tanácskozást – mondta Rhaenys. Kissé elhajoltam tőle, hogy a szemébe nézhessek.
– Tanácskoznak? Ezek szerint édesanyám is odabent van?
– Nem éppen – felelte. A tekintete futólag a katonákra siklott, aztán vissza rám. Átkarolta a vállamat, a hangja egészen elhalkult. – Keressünk egy nyugodtabb helyet!
Némán bólintottam, s noha tucatnyi kérdés kergetőzött a fejemben, egyelőre egynek sem adtam hangot. Rhaenys a könyvtárba vezetett, amely szerencsénkre kongott az ürességtől. A temérdek pergamenen, könyvön és papírhalmon kívül senki nem válhatott fültanújává a készülő beszélgetésünknek.
