Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ser Criston az étkezőbe kísért engem, és miután a királyné megköszönte a férfi eredményes munkáját, távozásra kérte fel. Még két lábon járó árnyékom, Ser Erryk sem maradhatott egy légtérben velünk, ezenképpen hamar megvalósult Alicent óhaja: kettesben maradtunk.
Noha tucatnyi kérdés és kétely kergetőzött bennem, nem feledkeztem meg az illendőségről. Mély meghajlással üdvözöltem a királynét, és közben hozzátettem, hogy állok szolgálatára. Alicent apró biccentéssel felelt, a mosolya alig észlelhető és kissé rideg volt. A nagyapám arcán sosem láttam hasonlót, így nem esett nehezemre kitalálni, kitől örökölte Aemond azon tehetségét, hogy egy eredendően kedves gesztust olyan érzelemmentességgel ruházzon fel és mutasson meg, amitől megborzong az ember.
A jobbjával közelebb intett magához, majd az egyik székre mutatott. Egyenes tartással és enyhén felszegett állal helyet foglaltam, két kezemet lazán összekulcsolva az ölembe helyeztem. Magabiztosnak akartam látszani, hogy az a benyomása szülessen, miszerint komolyan vehető vagyok, nem egy gyámoltalan kismadár, aki folyvást feszengve méregeti a maga választotta kalitkája áthatolhatatlan rácsait.
– Elnézésedet kérem, hogy a megérkezésed óta nem volt alkalmunk hosszabb beszélgetést folytatni – kezdte Alicent.
A bocsánatkérése mentes volt az alázatos esdekléstől, de nem is tűnt hamisnak, és még azt sem tartottam valószínűnek, hogy csupán a formalitás kedvéért fanyalodott rá e szavakra. Egyszerűnek és őszintének hatott, ám ahhoz kevésnek bizonyult, hogy maradéktalan bizalmat ébresszen bennem. Nem, egy ilyen elhamarkodott tetthez már túlságosan felnyílt a szemem.
– Megértem, felség, hisz tudomásom van róla, mennyi elintéznivalód volt az utóbbi időben – feleltem, mindvégig fenntartva vele a szemkontaktust. – Esetleg akad némi biztató hír a király állapotáról?
Alicent arcán mintha mély megkönnyebbülés suhant volna át. Egy pillanatig tartott csupán, mert amint biccentett, nyom nélkül eltűnt.
– Mostanra jelentősen csillapodtak a rosszullétei. Múlt este már ahhoz is volt elég ereje, hogy az ágya melletti asztalnál vacsorázzon. A mesterek szerint pár nap múlva elkezdhet rövidebb sétákat tenni, de persze sokat kell még pihennie, mire újra csatlakozhat hozzánk az étkezéseknél.
– Ez igazán remek – bólintottam. – Jó ideje nem láthattam már, így meglehetősen hiányzik a társasága.
– Ahogy mindünknek – tette hozzá Alicent. Hátradőlt ültében, könyökével a szék karfájára támaszkodott, majd összefűzte az ujjait. – Hogy telnek az itteni napjaid?
– Köszönöm, jól. Noha kicsit kellemetlenül érint, hogy feladatok híján nem tudok a család és a város javára tenni. Jobbára csak lézengek, de már egyre kevésbé lelem benne örömöm.
– Azért biztattalak, hogy pihenj minél többet, mert hamarosan minden szabadidődet felemészti majd a sok teendő. Rengeteg döntés és szervezkedés vár ránk, ami igazán kimerítő lesz – magyarázta Alicent. – Tulajdonképpen emiatt hívattalak most ide. Meg kell tennünk az első lépéseket. A király maga szeretné bejelenteni az eljegyzéseteket egy vadászattal egybekötött, hatalmas ünnepség keretein belül. Minden tennivalót rám bízott, ám tudva, hogy egyedül túl sok feladattal kéne elbírnom, megkért, hogy vonjalak be téged is. Ha nincs ellenedre, örömmel venném a segítségedet, elvégre mégiscsak te leszel a menyasszony. Nem volna illő helyetted kiválasztanom az ételeket és a dekorációt, és azt sem pártolom, hogy valamely intézőnk kezébe kerüljön ez az ügy. Azt gondoltam, foglalatoskodhatnánk vele mi. S ugyan Aemondot nem kérdeztem róla, úgy sejtem, nem kiváltképp érdeklik az ilyesféle női ötletelgetések.
