Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A piciny teremből, ahol a Helaenával folytatott, nem kevéssé felkavaró beszélgetés zajlott, egyenest Maegor Erődjének lakosztályaihoz mentem, azonban édesanyám szobáját üresen találtam. Meglepődtem, hisz azt hittem, reggeli után visszatér a hálórészébe, így viszont kisebb keresésbe kellett kezdenem, hogy rátaláljak.
Feltartottam a legelső szolgálót, aki keresztezte az utamat, de halvány sejtelme sem volt, hol lelhetek rá édesanyámra. További két lányt kellett megállítanom, végül a harmadik, aki épp egy adag frissen tisztított ruhát cipelt végig a folyosón, a reméltnél is hasznosabb tanácsot adott.
Azt javasolta, nézzek körbe az erőd külső udvarán, mert úgy hallotta, Daemon herceg hitvese épp lovat kéretett magának, hogy elvágtathasson a férjurához a kikötőbe, és ellenőrizhesse, megfelelő ütemben zajlanak-e a közelgő távozásunk előkészületei. Hamar megköszöntem a szolgálólánynak - vagyis Thaliának - a segítséget, aki függetlenül attól, hogy a királynéhoz volt hű, jólesően barátságos és mosolygós volt velem, aztán sietve a külső udvar felé vettem az irányt.
A tágas tér egy-két embert leszámítva teljesen üres volt, így nem esett nehezemre rájönni, hogy elkéstem, édesanyám pedig már távozott. A lovászfiút sem láttam a közelben, hát nem maradt más választásom, mint eldönteni, melyik lehetőséget választom a kettő közül: tűkön ülve ugyan, de kivárom, amíg édesanyám visszatér, vagy elmegyek az istállóhoz, megteszem a viszonylag hosszú utat a kikötőig, ahol édesanyám valószínűleg bosszúsan fogad majd, amiért kíséret nélkül, egymagam elhagytam a Vörös Erődöt, és ezzel azt is kockára teszem, hogy higgadt hangvételű beszélgetést folytassunk a Királyvárban maradásomról.
Ha nem számított volna túlságosan, hogy elnyerjem édesanyám beleegyezését a Daemonnal közös tervünkbe, lóra pattantam volna. Nem ez lett volna az első eset, hogy a Királyvárban rám leselkedő veszély létének tudomása nélkül - vagy mint ezúttal lett volna; arra fittyet hányva - kilógok a Vörös Erődből.
A türelmetlenségem arra ösztökélt, hogy most se cselekedjek másképp, de muszáj volt előrelátónak lennem. Az izgágaságom révén nem gyilkolhattam meg annak halvány reményét, hogy édesanyám áldását adja a házasulásomra. Ennél bölcsebb kívántam lenni, és az is lettem: nem követtem őt a kikötőbe, inkább lefoglaltam magam a távolléte idejére.
Olyasmi tevékenységet kerestem, ami minden helyzetben tökéletesen alkalmas volt arra, hogy elterelje a gondolataimat. Tekintve viszont, hogy Segarth Sárkánykőn maradt, lehetetlenné téve, hogy legfőbb kedvtelésemnek, a sárkánylovaglásnak adózhassak, második kedvenc elfoglaltságommal kívántam elütni az időt: a fegyverforgatással.
Rendelkeztem saját karddal. Szeretett nagyapám, a király ajándékozta nekem a valyriai acélból készült pengét, Szélvészt, miután megtudta édesanyámtól, hogy komoly érdeklődést mutatok a fegyverek, a lovagi tornák és a párharcok iránt. A kardot, amely egykor Hódító Aegon feleségéé, Rhaenys Targaryené volt, már a kézhezvétele pillanatától nagy becsben tartottam.
