Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A Sárkányveremben történtek után még inkább felgyorsultak az események, és végképp elkerülhetetlenné vált Aegon koronázása és a vele való frigyem. Alicent szolgálók hadát rendelte mellém, ők pedig egy percre sem vették le rólam a kezüket.
Levetkőztettek és megmosdattak, a bőrömre és a hajamra illatos olajokat kentek. A hosszú hajtincsek egy részéből cifra fonatokat készíttek, majd az egészet kontyba fogták a fejem tetején, különös figyelmet fordítva annak méretére – úgy készítették el, hogy tökéletesen elférjen a leendő koronám gyűrűjében.
Rezignáltan tűrtem a ténykedésüket, sőt próbáltam minél kevésbé foglalkozni velük. Folyamatosan pusmogtak, az összes feladatukat, amit velem kapcsolatban el kellet végezniük, megvitattak egymással. Valamelyikük vastagabbra vette volna az egyik fonatomat, másikuk a rendelkezésre álló cipőket osztályozta kényelem és kinézet szerint, aztán arról morfondírozott egy társával, melyik szempont alapján döntsék el, mit viseljek a ceremónián.
Az egész helyzet végtelenül lehangoló és nevetséges volt. Koronázásra és esküvőre kellett készülnöm, s mindezt úgy, hogy az előző király, a nagyapám temetésén részt sem vehettem. Még azt sem tudtam, mikor és milyen körülmények között helyezték végső nyugalomra.
Mindezek ellenére nem ellenkeztem. Igen, fortyogtam az indulattól, de mit érhettem volna el a további hadakozással? A nagyapám meghalt, a szökésem meghiúsult, fogalmam sem volt, hová vitték Aemondot, és majdnem biztos voltam benne, hogy még akkor is hozzáadtak volna Aegonhoz, ha előbb szét kellett volna oszlatniuk a népet, hogy mégse a szemük láttára kötözzenek meg és fogják be a számat.
A beletörődésem persze nem jelentette azt, hogy feladtam. Miután a katonák visszahurcoltak a Vörös Erődbe, a szolgálók pedig ellepték a szobámat, apránként kikecmeregtem az elkeseredés ragadós és bűzös mocsarából. Egy ponton – azt hiszem, éppen akkor, amikor fel akarták adni rám az Alicent által kiválasztott ruhát – a visszavágás iránti vágyam felülírta a reményvesztettségemet.
Uralni kezdtem a dühömet. Nem engedtem, hogy előtörjön, ám odaadóan hagytam, hogy bőségesen elszaporodjon bennem. Beláttam, hogy egy csata elbukása nem a háború elvesztését jelenti, és ha több akarok lenni egy hisztis csitrinél, más szemszögből kell megközelítenem a küszöbön álló házasságot.
Erőt készültem kovácsolni abból, hogy a frigy révén azt hihették, félreállíthatnak. Erre nemcsak azért volt szükségem, hogy titkon felkészülhessek a következő ütközetre, hanem édesanyámék miatt is. Tudtam, hogy rövid időn belül szükségük lesz rám, és ugyan mire mentek volna egy durcáskodó feleséggel, aki képtelen feltalálni magát egy nem kívánt helyzetben?
Becsületükre legyen mondva, a szolgálók mindent elkövettek, hogy Alicent utolsó akaratát is érvényre jutassák, ám két dolgot illetően nem voltam hajlandó megalkudni. Nem engedtem, hogy a zafírköves nyakéken kívül egyéb ékszert is rám aggassanak, és amint megkísérelték rám adni azt a minden árnyalatát tekintve Hightower-zöld ruhát, kikaptam a szolgáló kezéből, nagy gombóccá gyűrtem és a szoba egy távoli pontjára hajítottam. Még megszólalnom sem kellett, egyből megértették, hogy fölösleges lenne újból próbálkozniuk.
