Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az Aemonddal történő újbóli találkozás szörnyű alakulása csak még elviselhetetlenebbé tette a körülöttem lévő légkört. A falak mintha egyre közelebb kerültek volna egymáshoz, hogy csapdába ejtsenek és összepréseljenek. Menekülni akartam, de időre volt szükségem, hogy elég erőt gyűjtsek a felálláshoz.
Nem számítottam arra, hogy örülni fog nekem, sőt a szívem mélyén tudtam, hogy ha belém botlik, elutasító és végtelenül rideg lesz, a valóság mégis annyival rosszabb volt, hogy már a puszta létezésem nyomasztani kezdett. Olyasmiért büntetett, ami ellen semmit nem tehettem, hisz nem dönthettem el, kitől foganjak, és utólag sem változtathattam rajta.
Iszonyatosan nehezemre esett, végül mégis sikerült feltápászkodnom. Emlékeztem rá, merre és mennyit kell mennem ahhoz, hogy kijussak a friss levegőre. Kissé imbolyogtam, mert a lépéseim helyett arra a folyton ismétlődő képre koncentráltam, amely nem sokkal korábban elém tárult: Aemond undort tükröző arckifejezésére.
Annak lehetősége pedig, hogy a tükörbe nézve ugyanezeket az ellenszenves vonásokat fedezhettem volna fel, még szörnyűbb volt. Hisz mi lehetne borzasztóbb annál, ha nemcsak más gyűlöl minket, hanem mi is saját magunkat? S vajon melyik fakad melyikből?
Remegő kézzel kapaszkodtam bele a súlyos ajtóba, hogy utat nyissak a szabad ég alá. A piciny udvar kongott az ürességtől, így anélkül átvághattam rajta, hogy bárki kérdő vagy furcsálló tekintetét el kellett volna viselnem. Egy újabb folyosót szeltem végig, töretlenül kanyarogtam a falak közt, mintha nemcsak egy nyugodtnak vélt, a körülményekhez képest barátságos helyet, hanem a siralmas helyzetemből való kiutat is meglelhettem volna.
Akaratlanul is azt az útvonalat követtem, amit a testvéreim megbeszéltek egymással, miután édesanyám szélnek eresztett minket. Azt reméltem, hogy a közelükben képes leszek kicsit lehiggadni és összeszedni magam. Szükségem volt Jace mellettem való, határozott kiállására, akárcsak Luke felém irányuló, szeretetet sugárzó mosolyára.
E kettő jelentette az otthon egy részét, és főként ezekbe kapaszkodhattam. Ők ketten mindig, mindentől függetlenül komolyan vettek, megértetettek és elfogadtak. Helyén kezelték az aggályaimat és a félelmeimet. Szívükből szerettek. Akárcsak én őket.
A csend, ami addig rám borult, elillant, és a helyét átvevő, hirtelen érkező zsivaj vetekedni kezdett a fejemben lévő, hangos káosszal. Végül előbbi győzedelmeskedett, és ahogy körbenéztem, a korábbinál tágasabb udvaron találtam magam, tele portékával, fegyverrel és emberrel.
A testvéreim elvegyültek egy maroknyi nézelődő között, de még így is észrevettem őket. Az udvarban többen is vívtak egymással, és először nem tudtam, kik iránt érdeklődtek olyannyira, aztán feltűnt a két párbajozó: előbb Ser Criston Cole, aztán az ellenfele, Aemond, aki azokban a pillanatokban, amiknek szemtanúja voltam, félelmetesen jól harcolt.
