ֆɨռռɛʀֆ' օʀɨɢɨռ | Ghost Band

Ⅴ.

𝐓𝐡𝐞 𝐄𝐬𝐜𝐚𝐩𝐢𝐬𝐭
⛧

𝟸𝟶𝟸𝟸. 𝚓𝚊𝚗𝚞𝚊́𝚛 𝟷𝟽.
𝚄𝚙𝚙𝚜𝚊𝚕𝚊, 𝚂𝚟𝚎́𝚍𝚘𝚛𝚜𝚣𝚊́𝚐

𝐒𝐳𝐚́𝐠𝐮𝐥𝐝 𝐯𝐞𝐥𝐮̈𝐧𝐤 𝐚 𝐭𝐚́𝐣. Fagyos a levegő és fagyott az út is, amin haladunk. Mordred fekete foltként mozog a fehér némaságban. Szeretem az olyan napokat, amikor magamra koncentrálhatok. Habár Anette szerint napjában kétszer szükségem lenne az edzésre, én nem érzem úgy ebben a pillanatban. Egyáltalán nem... pedig alig két hónapom maradt a szezonnyitó regionális versenyig, és addig valóban oda kellene magamat tennem. Március idusán, amint az idő kividul annyira, hogy ne legyen rizikós napközben nyílt pályán ugratni, megindulnak az első versenyek. Izgulnom kellene... azon gondolkodni, hogy hogyan fogunk remekelni.
De én mit csinálok helyette?
Valahol Uppsala határában – ahol egyébként a lovarda is áll –, egy szűzhóval borított földúton vágtatok Mordreddel. Ütemesen dobog alattunk a fagyott föld, amin csak egy pár, a reggeli hóval halványan behintett keréknyom fut. A csapásban vágtatunk, az arcomba vág a hideg déli szél. A nap velünk versenyre kelve rekordsebességgel száguld a derűs, kék égen.
Már a nyugati horizontot nyaldossák gyenge sugarai, de még csupán délután fél kettő múlt el. Mielőtt még az óra elütné a négyet, szürkület borul ismét az északi világra.
Az utunk egy kereszteződéshez ér. Balra kopár erdő áll, nyurga törzsei között hosszú árnyékot fest az állatok lábnyomaitól foltos hóra a lemenő nap. Jobbra szűzföld, ahol a puha fehér takarót kiálló fekete rögök törik meg. A szántásra hosszú karmos árnyék vetül. Lengedezik egy apró, csípős szellő, mikor eleresztem Mordred kantárszárát és hagyom, hogy arra vigyen, amerre kényelmes neki.
A fülemben zene üvölt megint. Sír a hegedű, és zongora kíséri, monumentális zengés, orgona, dobok, fúvósok és gitár, meg dob. És egy nő éneke, miközben újra a refrénre kezd rá.

A nightingale in a golden cage

That's me, locked inside reality's cage...

Mordred az árnyas erdő irányába fordul. Bevágtatunk. A fáról szitál a hó, s madarak szárnya vet lidérces árnyékot a fehér világra. Rémülten suhannak el fölöttünk. A zene üvöltésén keresztül hallom Mordred vágtájának hangos, dobbanó ütemeit, prüszkölését, ami felzavarja az erdő álmát.
Behunyom a szemeimet egy pillanatra és arra gondolok, milyen lenne, ha nem ebben a valóságban élnék. Hogyha más lehetnék, legalább csak egy napra is... hogyha választhatnék, hogyha...
Valójában fogalmam sincs, miért gondolok erre.
Kinyitom a szemeimet és Mordred lobogó sörényére nézek. Beleülök a vágtájába, ami nem sokkal később lassan önmagától heves ügetésbe, majd ziháló lépésekbe csillapodik. Felemeli a fejét a fákról hulló hópelyhek között, és járatja a füleit előre-hátra, mintha figyelne valamit. Körbenézek, hátha felfedezem, ami esetleg óvatosságra intette a lovamat, majd a hátsó zsebemhez nyúlva halkabbra veszem a fülemben dübörgő zenét. Se nem hallok, se nem látok semmi rendkívülit az alvó táj nyugalmában.
Tulajdonképpen annyira kopár és egyszínű, átláthatóan világos és narancsos árnyalatokba bújt minden körülöttünk, hogy lehetetlen benne elrejtőzni, hacsak az ember nem finn mesterlövész a második világháborúban.
Elmosolyodok és összeszedem a kantárszárakat. Mordred jelző szándékkal megemeli a fejét, hogy figyel rám. Zihálok. Izzad a hátam, és szúr a tüdőm a hideg széltől, az izmaim ernyedtek a feszüléstől. A lovardától megközelítőleg három kilométerre lehetünk, a visszautat pedig eredetileg egy kilométerrel hosszabbra. Egy körúton fogunk hazamenni. Keresztezzük az apró csermelyt, aminek most biztos be van fagyva a teteje, vagy legalább zajlik rajta a jég (már ha zajlásnak lehet nevezni pár olyan fehér táblácskát, ami csak arra jó, hogy megdobáljuk vele egymást, akármennyire veszélyes is). A csermely fölött fahíd vezet át, utána hosszú, kacskaringós az út a szántóföldek mezsgyéjén, amit tél derekán munkagépek nem, csak a lovasok használnak. Utána ligetbe érünk, de az jóval kisebb, mint a mesterségesen telepített erdő, amiben járunk. A liget végében már látszik a lovarda főépületének és az egyes számú fedett pályának a piros lemezzel borított teteje. Az istállók oromzatán szélkakas csillog a fényben, ha a nap jó szögben süt rá, és nyekergő hangot hallatva forog.
Szellő karmol végig az arcomon ismét, miközben végignézek a fölénk hajló kopár faágakon. Kinyújtott nyelvvel kapom el a leeső hódarát, a hideg csípős illata az orromba férkőzik és a tüdőmig vág. Talán nem most volt a legjobb ötlet kimenni terepre, de mivel Anette ma házon kívül van a fia születésnapja miatt... azt hiszem, Donny... de lehet, hogy Kurt? Fogalmam sincs, hogy hívják, de ő a legkisebb, neki köszönhetem, hogy az edzőm lett. Amúgy meg, Linköpingből Anette úgysem tud belekötni, hogy nem éppen a rudakat molesztálom a fedett pályán. Kellett ez a kis szabadság december eleje óta. Úgy éreztem, szükségem van rá. Szükségem van néha arra, hogy egy másik világba képzeljem magamat, ahol jobban át tudom gondolni mindazt, ami a fejemben zajlik.
Mert ott nem csak szélkakas, meg vörös lemeztető és szitáló hótól irizáló kopár erdő van... meg befagyott csermely és csípős hideg-illat...
Gondolkodóba esek ismét, amikor az erdő szélére érünk és kilépünk a lemenő nap narancssárga tengerébe. Magam elé révedek Mordred nyakának ütemes ringásába.
Tulajdonképpen nem kell erőlködnöm, hogy újra Ő jusson eszembe. Amikor feljött hozzám és együtt gitároztunk... A végén már dúdoltam is. Ő énekelt nekem. Szokatlan volt látnom az ajkainak a mozgását, a mimikáját, az állkapcsában feszülő izmokat, melyek a színpadom maszk mögé bújnak. Hallni a szájából azokat a dalokat... látni őt lehunyt szemmel énekelni... Megbabonázott, olyannyira, hogy egy ponton azon kaptam magamat, hogy az Ő hangjára harmonizálva énekelek. Jól éreztem vele magamat, fesztelenül és szabadon, az idő pedig úgy elszállt, hogyha nem nézek rá az órára, akkor még hajnali kettőnél is tovább maradt volna.
Azóta minden nap játszom, és minden nap azok a zenék mennek a fejemben, ha van fülesem, ha nincs. Azon kapom magamat, hogy az akadályok megugrása közben is a ritmust dúdolom. Hogy próbálom ráigazítani Mordred vágtáját. Hogy a nap minden pillanatában Tobias Forge ajánlatára gondolok és a válasz még mindig kétes bennem.
És ezt nem az mondatja velem, hogy figyelemhiányos vagyok, mint amit az a füves motoros mondott nekem Stockholmban a pub előtt. Érzem, hogy nem amiatt van... érzem, hogy piszkosul meg akarok felelni Tobiasnak, és nem vagyok biztos benne, hogy menne.
De mennyek és pokol.
Visszagondolok arra az éjszakára, ahol Tobias annyira kedves volt velem. Előítéletektől mentes, attól a pillanattól fogva, hogy meglátott a sétány peremén a vízbe révedni. Nem hordott le, aztán nem hencegett, nem próbált kiszedni belőlem magánéleti infókat, nem éreztem tolakodónak. Egyáltalán nem illett apám társaságába, sem alakilag, sem személyiségileg.
Összeszorul a gyomrom, amikor újra átélem azokat a pillanatokat. A forrócsoki mandulás ízét a számban... Lena Levrik szobrait, a fagyos sétányt az öböl mentén és az autóutat a sötét sztrádán, ami úgy tűnt, a semmibe visz minket.
És mennyire vágyok vissza abba az érzésbe. A semmibe menni... menni és menekülni, magam mögött hagyni dolgokat, amik nehezítik a lelkemet. Minden sértést és fájdalmat, kellemetlenséget. Megalázottság-érzést, amit egy kicsinyes, magát sokra magasztaló ember okozott nekem... haszontalanságot, amit egy öntelt ember prédikált belém. Hűtlenséget, amivel egy csapongó ember vádolt engem.
Elmenekülni gondokból és gondolatokból... érzésekből, amiket nem tudok egyedül elfelejteni, és ha úgy is hiszem, sikerült, időről időre megkörnyékeznek...
Hisztérikusan felsóhajtok a keserű íz miatt a számban.
Kiegyenesedek Mordred nyergében és a derekamnál behúzott zsebből kihúzom a telefonomat. Letörlöm róla az izzadságot, majd leveszem a kesztyűt a jobb kezemről. Feloldom. Újra felsóhajtok.
Mint a ragtapaszt a varasodó sebről...
Tárcsázok. A szívem ormótlanul gyors ritmust ver, de azt is nagyon zavarodottan, miközben még mindig lihegek a hidegtől és próbálom magamat az elhatározásom mellett tartani.