ֆɨռռɛʀֆ' օʀɨɢɨռ | Ghost Band

Ⅰ.

𝐔𝐧𝐝𝐞𝐫 𝐀 𝐕𝐢𝐨𝐥𝐞𝐭 𝐌𝐨𝐨𝐧
⛧

𝟸𝟶𝟸𝟷. 𝚍𝚎𝚌𝚎𝚖𝚋𝚎𝚛 𝟸𝟽.
𝚂𝚝𝚘𝚌𝚔𝚑𝚘𝚕𝚖, 𝚂𝚟𝚎́𝚍𝚘𝚛𝚜𝚣𝚊́𝚐

𝐋𝐢𝐝𝐞́𝐫𝐜𝐞𝐬 𝐟𝐞́𝐧𝐲𝐞𝐤 𝐭𝐚́𝐧𝐜𝐨𝐥𝐧𝐚𝐤 𝐚𝐳 𝐨̈𝐛𝐨̈𝐥 𝐟𝐞𝐤𝐞𝐭𝐞 𝐯𝐢𝐳𝐞́𝐧. Lágyan ringatózik alattam, néha meg-megnyalja a hóval borított, fagyos móló betonperemét, és benne sápadt arcát nézi a nemrég előbújt telihold. Egy nyers ametiszt ezüstláncon ingaként forog a kezemben. Gondolkodom.
Mit keresek én itt?
A sötét víztükör fölé tartom a láncon függő ásványt. A holdfény mellett kandeláberek fényei csillognak a fekete tükrön, összefodrozódnak, gyűrődnek a hullámokon.
Lehunyom a szememet.
Távoli elhaló hajókürt hangja és egy fagyos szellő suhan át a gondolataimon. Megforgatom ismét a láncot.
Kinyitom a szememet. A sötét víz felé mutat. Olyan lassan, olyan megfontoltan forog, hogy hipnotizál a nyugalma.
Belekortyolok a félig üres üvegbe és a túlpartra meredek. A magas, színes sorházak falaira. Az előtte korzózó emberekre. A zajra, ami körbeölel és a pubra, ahonnan nemrég kiosontam.
Már csökkent a kezem remegése, pedig úgy megközelítőleg negyed órája is megvan, hogy elhagytam a zajos kocsmát. Nem a hellyel volt a baj... de még azt sem mondanám, hogy az emberekkel. Bár, meg kell hagyni, igaz is; a felét nem is ismerem, a legtöbb embernek pedig visszás egy olyan közösségben lenni, aminek a java részét most látta életében először, és érezhetően ők sem akarnak azért tenni, hogy ez ne legyen így. Pedig tényleg semmi extra. Nem akarok bunkó lenni és nem akarom felhívni magamra a figyelmet. A helyzet idegen pusztán... és ami a legszomorúbb, hogy akárhogy is próbálok máshogy állni a dologhoz, ebben a pillanatban maga az ünnepelt legalább annyira idegennek érződik, mint mindenki más...
A hangja cseng a fülemben, ahogy azt mondja: nem kell végig maradnod, kölyök.
De közben pedig tudom nagyon jól, hogy azt gondolja: ha nem maradsz végig és vedelsz az öregeddel, hónapokig terrorizálni foglak miatta.
Nem mintha lenne joga megszólni. Évente erre a pár hétre, meg talán a nyáron látjuk egymást, és ilyenkor ő próbálja elhitetni velem azt, hogy mennyire is a világ mintaapjával van dolgom. Való igaz... csakhogy egy mintaapa nem hagyná ott a feleségét és a tizenéves lányát azért, mert szerinte az "nem fér bele". Gondolt volna erre azelőtt, hogy elvette anyámat és felcsinálta... Vagy fordítva? Fogalmam sincs, nem is kérdeztem soha.
Belekortyolok ismét a cideres üvegbe, és hallom, ahogy a közeli templom tornyán az óra egészet kongat. Fiatal még a nap, habár ez nem érződik egyáltalán. Épp most múlt el délután négy, mégis sötét van. Svédország télen egészen lehangoló tud lenni, de ez a lehangoltság valahol a maga módján mégis csodálatos. Későn jön a reggel és túl korán az este. A délután olyan gyorsan fordul éjszakába, hogy azt észre sem vesszük. A világ más tájain ez a tiszavirág-életű fény kedvetlenné tenné az embereket, de nem Svédországban. Svédország nem kedvetlen a korai éjszakák miatt.
Egy hangosabb fiúcsapat sétál el mögöttem. Nem kell hátranéznem, sem nagyon fülelnem ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire részegek. Hangosan, jóízűen társalognak, és bár a következő sarkon befordulnak, és még elkapom fél füllel, ahogyan arról beszélgetnek, mennyire vérfagyasztó látvány is vagyok.
Pedig semmi ijesztő nincs bennem.
A móló peremén guggolok és a kristály az ezüstláncon még mindig forog a fekete, lassan fodrozódó víztükör felett. A fehér ruhám alja latyaktól mocskos; az ébenbarna hajam a szürke nemezpalástomra omlik. A víz nyugodt tükrén át nézem a holdat. Ellazít a fekete mélység. Elandalít. A hideg szellő csípi az arcomat, de közel sem olyan elviselhetetlen, sokkal inkább kellemes, fülledt; a város teszi és a Balti-tenger. A sós algaillat még a hidegen át is jól kivehető.
Felsóhajtok és megint belekortyolok az üvegbe. Felhajtom a tartalmát és magam mellé rakom a mocskos térkőre. Bár kívülről úgy tűnhet, mélyen a gondolataimba révedtem – és ez valahol így is van –, nagyon is jól hallom mindazt, ami körülöttem történik. Tulajdonképpen ennek az egynek vagyok igazán csak a tudatában.
Az utca a részeg banda távozása után fokozatosan némul el, és csak a mögöttem lévő kocsmából szűrődik ki zene.
Ismét a gondolataimba mélyedek.
A pubból egy pillanatra hangosabban tör ki egy ABBA sláger; valaki kinyitotta az ajtót és kijött rajta, bizonyára rágyújtani. Felkelti az érdeklődésemet az alak, és bár az öböl túloldalára révedek, mint aki tényleg mélyen van a saját fejében, arra fókuszál minden érzékem, aki kijött. Dobban egyet a szívem, amikor megérzem, hogy mellém sétál.
Furcsa kisugárzása van. Tőlem pár lépésnyire áll, de nem szólít meg jó ideig. Nem hallom a gyújtó kattanását. Nem érzem dohányfüst szagát. Lehunyom a szememet és ismét megpördítem a láncon függő ametisztet: érzem, ahogy az eleinte gyors ide-oda forgása fokozatosan csillapodik. Már csak finoman inog, és amikor az alak közelebb lép hozzám, megáll.
– Remélem, nem akarsz beleugrani.
Kipattannak a szemeim és a lidérces fények táncában ragyogó fekete öbölbe meredek. A szívem újra érezhetően dobogni kezd a bordáim mögött. A nyers ametisztet egy lendítéssel a markomba fogom, aztán mellettem álló férfira pillantok.
Nem hiszek a szememnek.
– Jobb lenne, ha felkelnél onnan, nem? – kérdezi barátságos hangon. – Nem biztonságos, csúszik.
Lehetetlen.
Pár másodpercig csak hitetlenül bámulok rá, aztán észreveszem magamat.