ֆɨռռɛʀֆ' օʀɨɢɨռ | Ghost Band

Ⅹ.

𝐑𝐨𝐜𝐤𝐬𝐭𝐚𝐫𝐬 
⛧

𝟸𝟶𝟸𝟸. 𝚊́𝚙𝚛𝚒𝚕𝚒𝚜 𝟸.

𝐀𝐥𝐬𝐳𝐢𝐤 𝐚 𝐯𝐚́𝐫𝐨𝐬. Alszik az éj, alszik a levegő, alszik a hideg, nem dudál a busz. Üres minden, amikor kinézek az erkélyajtón, és belekortyolok még a zöldteámba. Összébb húzom magamon a nagy Black Sabbath-os pulóveremet.
Remélem, hogy mindent bepakoltam.
Egy húsz kilós bőrönd az életem. Fehérneműk töménytelen mennyisége, melltartók, pántos, merevítős, merevítő nélküli (ebből a legtöbb sport), tisztálkodási szerek, fogkefe, fogkrém, két havi előre elkészített rozmaringos víz nagy utazóüvegben... dezodor? Talán tettem be, de már nincsen kedvem kipakolni a piperéimet és megnézni, hogy hányadán állok vele. Ruhák. Rövid és hosszú nadrágok, jóga, pizsama, mackó, kettő lovagló, amit már pályára nem használok, fésű és gumik a hajamba, de azok elfértek a hátizsákban, amit kispoggyászként felvihetek az utastérbe.
Lehajtom még a maradékát is a teámnak, majd ráérősen a konyhába sétálok. Elmosogatom, és ahelyett, hogy a csepegtetőre tenném, eltörlöm, majd a helyére rakom.
Olyan idegen érzésem van. Kicsit, mint amikor beköltöztem; a lakás most pont úgy néz ki, annyi kivételével, hogy már több személyes holmi tölti meg. Az efféle pedáns rend pedig nem jellemző rám, és éppen ezért úgy érzem egy pillanatra, mintha nem is otthon lennék. Régen utaztam már, ez igaz. És régen is kellett emiatt ekkora rendet rántanom.
Régen, mielőtt még Svédországba költöztem volna, és édesanyám sokkal jelentősebb befolyással volt az életemre, mint manapság, sokat utaztam. Azóta viszont talán a leginkább semmit. Ha az embernek olyan állandó állása lesz, amiben nincsen négyévszakonként ismétlődő szünet, nem teheti meg, hogy ide-oda repülgessen Európában. Márpedig gyerekekkel foglalkozni – még ha csak lovassportot is oktatok nekik – ilyen történet; nem az, Anette szó nélkül elengedett volna bármikor szabadságra (és ennek többször is hangot adott), de én nem akartam. Eleinte a fizetés miatt nem. Aztán már csak azért, mert beleszoktam.
Mielőtt eladtam volna a lelkemet a svéd felsőoktatásnak, a nyaraim java része úgy nézett ki, mint a mostani turnéprogramunk. Anya olyan volt, mint egy költöző madár. Telelni járt csak Bécsbe, és habár állandó lakása volt a Ringen, ami nem számított se nem kicsinek és se nem olcsónak, úgy éreztem mindig is, hogy nem érzi magát otthon ott. Persze, ez rám is rám ragadt.
Fiatalabb koromban nemcsak, hogy saját szobám, de saját zeneszobám is volt, pont, mintha egy igazi monarchiabéli nagypolgár gyereke lettem volna. Zongorával, különféle gitárokkal... aztán egy idő után megtöltöttem őket a bokrétáimmal, érmeimmel és kupáimmal, amiket a lovaglásból szereztem. Sznob voltam, ami csak akkor mutatkozott másoknak meg, amikor felhívtam őket magunkhoz. Nem volt véletlen az sem, hogy sosem nálunk zenéltünk, habár a hely és a felszerelés is meglett volna hozzá.
Nem szerettem sosem hangoztatni azt, hogy kicsoda vagyok, vagy, hogy kicsoda az édesanyám. Szerencsére a nevét sem viseltem, így könnyebb volt mások előtt titokban tartanom, hogy a Bécsi Operába nekem a hátsó kisajtón át vezetett az út. Mielőtt tanultunk volna róla általános iskolában, én már akkor tudtam, kicsoda Mozart. Dúdoltam az Éjkirálynő Áriáját a Varázsfuvolából, és habár nem tudtam franciául, tökéletes kiejtéssel énekeltem a Torreádorok Dalát. Tudtam, hogy micsoda pajzánkodás Rigoletto, láttam a Sevillai Borbélyt csábítani... négyévesen lovagoltam, nyolcévesen ültem először zongora elé, tizenkét évesen hegedűt ragadtam. Tízévesen már tudtam a Traviata Bordalára keringőzni, végignéztem anyámat Carmenként a színpadon züllött szent módjára énekelni. Akkor még nem tudtam, mit jelent, hogy L'amour est enfant de Bohême, Il n'a jamais jamais connu de loi.
Azóta, azt hiszem, sokkal jobban megértettem, hogy miről szólnak ezek a pofátlanul monumentális áriák.
Fogom a bőröndömet, és kihúzom a közlekedőn az ajtó elé.
Hiányolni kezdem az akkori életemet. A bécsi lakást. A kapucínert. A Richard Wagner konzervatóriumot és a Bécsi Opera hátsó folyosóinak öreg illatát.
Azt mondják, hogy az ember, ahogy öregszik, egyre bölcsebb lesz és haragtalanul tekint vissza olyan dolgokra, amik a múltban rendkívül bosszantották. Nos én gyűlöltem az operát. Azt, hogy a konzervatóriumi tanáraim máshogy viszonyultak hozzám azért, mert tudták, hogy kicsoda az anyám. Direkt rosszabb dolgozatokat írtam az operacselekményekből művészettörténeten vagy irodalmon, a zenetörténeti órákon. Talán lázadás miatt kezdtem el metált és rockot hallgatni. Talán azért akartam rocksztár lenni, talán azért örültem neki, amikor apám Bécsbe jött évente párszor. Nem szerettem a fényűzést, irtóztam az operától és az áriáktól, a tenortól, a baritontól, a hőstől, a szűztől és a züllöttől. Nem szerettem a varázst, ami ott várt rám, legalábbis, amikor benne voltam, nem.
Most viszont, ahogy kilépek a hideg hajnalba és a bőröndömmel a nyomomban elindulok a lakás előtt parkoló Anette autójáig, elgondolkodom azon, hogy talán ez azóta hiányzott az életemből, csak nem voltam képes elfogadni soha.
Anyám szeretett, ezért elengedett, amikor olyan akaratosan menni akartam. És milyen jól tette. Most jövök csak rá, hogy valami, amivel az ember született, ami az életének a része volt húsz éven át, nem fog három, de öt, vagy akár még húsz év elmúltával sem kikopni belőle.
Ahogy belőlem sem a zene.
– Készen állsz egy nagy kalandra, Zsákos Bilbó?
Anette ellöki magát a járó motorú autó orrától, majd megkerüli és kinyitja a csomagtartót. Beteszem a bőröndömet, és rá pillantok. Kicsi ideig nézem, keresve azokat a gondolataimat, amik sokkal optimistábbak annál, mint amik eddig eszembe jutottak.
– Jézus, azért ennyire ne örülj – sóhajt a vörös hajú milf, és elsétál a vezetőhöz. Beülünk, de én még mindig nem mondok semmit. Nem tudok mit mondani, üres a fejem. Üres és fáradt, egyfajta szokatlan melankóliával telik meg. Nem tudom szavakba formálni; olyan érzés, mintha honvágyam lenne egy olyan emlékbe, amiről azt gondoltam, soha nem fog hiányozni.
– Csak fáradt vagyok... – nyökögöm végül, mielőtt Anette azt hinné, hogy tele fogom okádni az új Volvóját a stressztől.
– Ideges vagy?
– Picit. Régen nem jártam már a határokon túl.
Anette elmosolyodik. – Az országén vagy a sajátjaidon túl?
– Kicsit talán mindkettő.