ֆɨռռɛʀֆ' օʀɨɢɨռ | Ghost Band

Ⅱ.

𝐑𝐮𝐧𝐚𝐰𝐚𝐲
⛧

𝐊𝐢𝐧𝐭 𝐚́𝐥𝐥𝐮𝐧𝐤 𝐚𝐳 𝐨̈𝐛𝐨̈𝐥 𝐬𝐳𝐞́𝐥𝐞́𝐧 és én megint a sötét éjszakába bámulok. A szél még mindig hideg, de most a sós alga helyett olcsó tekert cigi szagát hozza magával. Felfedezem a fű szagát benne és a pasasra pillantok, akinek a társaságában kijöttem.
Tulajdonképpen, fogalmam sincs, hogy miért bólintottam rá. A mellettem cigiző alakot figyelem. Fogalmam sincs, hogy kicsoda, be sem mutatkozott még. Hosszú haja és szakálla van, robosztus testalkata. Bőrkabátot hord a mellény meg a hanyagul begombolt, túlmosott fekete ing fölött. A kézfejéig nyúlnak a tetoválásai, a csizmája tízsoros, fehér fűzős Martens, a nadrágja koptatott farmer és rajta vastag oldallánc húzza a jobb övbújtatóját.
Olyan kisugárzású alak, akitől a szüleid óva intenek és akivel apád tiltásának ellenére megszöksz egy fesztiválra, majd terhesen jössz haza.
– Csinos vagy, mondták már? – fordul felém, és a cigarettát is az irányomba nyújtja. Megcsap a szúrós gyantaszag. Elrántom az orromat, a gyomrom pedig görcsbe áll.
– Kösz – mosolygok, de eltolom a kezét. Forróak az ujjai, ahogy a pillantása is. Beleszív a cigijébe megint, majd kiissza a sörösüveg tartalmát és egy mozdulattal az öböl fekete vizébe hajítja. Csörög és csattan, de nem rezzenek össze tőle.
– Kérsz?
– Nem szívok, bocsi.
A csávó horkant egyet. – Pedig olyan lánynak tűnsz.
– A látszat néha csal.
– Vagy csak szereted, ha a figyelem középpontjában vagy és veled foglalkoznak a pasik, hm? – Közelebb lép hozzám, és átkarol a vállamnál. Megcsap az olcsó parfüm és a gázolaj szaga. – Aki szereti, ha kéretheti magát...
– Olyannak tűnök tán?
Morgást hallatva helyesel és a fogása erősödik a vállamon. A gyomrom megint lassan görcsbe áll a másodperc tört része alatt, és azzal a lendülettel, amit elsőnek érzek megszületni a testemben, lelököm magamról a magas alak karját.
– Ember, ez nem oké – sziszegem, de a pasas nem reagál úgy, ahogy szeretném. Hátrébb lépek egyet. – Ne taperolj!
– Ugyan már, babám, ne kéresd magad... – dorombolja és felém lép egyet, de én akkor már sarkon fordulok és a zajos kocsma irányába indulok el. Hallom, ahogy követ engem, és nem tud ráülni a szájára. – Gyere már vissza, mi rosszat mondtam?! – Nem fordulok meg és ez csak olaj a tűzre. – Te mocskos szuka! – ordítja utánam olyan decibellel, hogy az egész móló belezeng. – Elkaplak és belehajítalak a kibaszott tengerbe, ha nem húzod ide vissza a nagy picsádat azonnal, hallod?!
Éppen a kilincsre markolnék, amikor az ajtó kitárul és bentről egy alak lép ki. Összenézünk, de ő, mintha megérezte volna, hogy mi történik éppen, a zöld szemeit azonnal a felénk közeledő dühös vikingre kapja. Érzelmek futnak át az arcán, majd valami megváltozik rajta. A vállamra vezeti a kezét, és biztatóan megszorítja.
– Kicsim, miért nem vetted fel a telefont? – dorombolja, és a szívem szinte megáll. – Hívtalak vagy tízszer, hogy indulunk, anyád már a kocsiban vár...
A motoros skinhead csak ekkor ér oda, és hallom dübörgő lépteit megtántorodni.
– Valami baj van, barátom? – Tobias, aki legalább egy fejjel alacsonyabb a rámenős fazonnál, határozottan lép elém és a szemébe néz egyenesen.
– Asszem nem...
– Helyes – mosolyodik el, majd felém fordul. – Mehetünk? – Ismét a vállamra simítja a kezét, és oldalra fordulunk mindketten, majd elsétálunk addig, míg eltakar minket a következő tömb.

A partról felfelé meredek lépcsősor vezet, aminek a közepetájt eszmélek csak fel abból, ami történt. Megállok, és a mellettem lépcsőző Tobiasra pillantok.
– Köszi... – lehelem. – De ha azt hiszed, hogy nem tudtam volna...
– Biztosra veszem, hogy tudtad volna – vág a szavamba és megáll pár fokkal fölöttem. – De jobbnak láttam közbelépni.
Vállat vonok. – Jó duma volt amúgy, egy pillanatra még én is bevettem.
– Megint szökni akartál... – mondja Tobias, kissé az arcába húzva a sálját. – Csak az a baj, hogy nem mindig jó arcok várnak rád a mólón.
Lentebb lép hozzám, és megáll ugyanazon a fokon, amin én. A palástom mögé dugom a kezeimet és a ruhám anyagát kezdem gyűrögetni. – Magadra gondolsz?
– Kizárásos alapon.
Félmosolyt villantok. – Köszi, Tobias... tényleg... rendes volt tőled. – Fentebb lépek a fokon és a palástom belső zsebéből előveszem a telefonomat. Hat negyvenet mutat, a következő buszom három perc múlva indul a lépcső tetejéről. – Most viszont, ha nem gáz...
– Máris mész? – Tobias angyali hangjában döbbent szomorúság villan.
– Három perc múlva jön a kövi busz, ami kivisz az állomásra, azzal még elérem a vonatomat... – mutatok a lépcső tetejére. – Sajnos nincs időm visszamenni elköszönni sem... szóval...
Tobias végigmér, majd egy apró sóhaj szalad ki az ajkai közül.
– Bocsi – szisszenek. – De tényleg... – Lépek egyet fentebb, de ebben a pillanatban a szívem úgy dobban, mintha éppen kiszakadni készülne a helyéről.
– Oké... – Sóhajt. – Mit szólnál, ha elvinnélek?
– Nem kell, az állomás kábé hat megálló...
Tobias megrázza a fejét. – Nem érted. Hazavinnélek.
Becsukom a számat és úgy érzem, hogy megdermed az ereimben a vér.
– Nem szükséges... tényleg... – pusmogom. Eszembe jut, amit az a motoros mondott nekem korábban.
Valóban kéretem csak magamat?
– Ahogy érzed – feleli Tobias. – Nekem nem fáradság.
Vagy arra vágyom... hogy foglalkozzanak velem?
Oldalra vonom az ajkamat. – Nem akarok... a terhedre lenni... és a feleséged...
– A feleségemmel ne törődj. Összetalálkozott az egyik volt munkatársával, szóval megközelítőleg két és fél órán át fognak arról beszélgetni, hogy kivel mi történt azóta a diszkotékában.
Beharapom a hidegtől száraz ajkamat. Fagyos huzat zúg fel az öböl felől a hideg fényekben táncoló lépcsősoron és meglibbenti a ruhámat.
– Nincs két óra oda-vissza, és nem is sietek – mosolyodik el Tobias. – Persze, nem akarom magamat rád beszélni. Kaptál ma már abból éppen eleget.
– Jó... – suttogom magam elé, majd hátra pillantok és látom a buszomat elhúzni a fenti utcában. – De kifizetem a benzint.
Tobias kitárja a karjait és elmosolyodik. – Ahogy érzed. Gyere, fent parkolok... – Elsétál mellettem, én pedig követem őt. Reszketnek a lábaim, de nem kifejezetten a hideg, hanem sokkal inkább a helyzet miatt. Tobias Forge, a Ghost frontembere, éppen most ajánlotta fel, hogy elvisz engem haza. És éppen most előveszi a telefonját, miközben felsétálunk a lépcsőkön és balra fordulunk a mólóval párhuzamos utcán... És éppen...
– Szia drágám, hazadobom Karl lányát, mert fáradt...
Miért érzem magam kínosan, mikor a feleségével telefonál?
– Uppsalában. Igen, az E4-en megyünk... rendben, majd érkezem. Ha nem érnék vissza, gyere el. Oké... szia... szia-szia... – Amint befejezi a hívást, a zsebébe süllyeszti a telefonját és rám pillant. A mosolya kiszélesedik. – Mi a baj, Lotte?
– Semmi – vonok vállat. – Kicsit fáradt vagyok.
És rémesen furcsa, ahogy a nevemet mondod.
– Dolgoztál ma? – Megáll és mellettünk felvillan egy fekete autó lámpája. Elsőre Audinak nézem, de amikor jobban megfigyelem az emblémát, elmosolyodok.
Meglepően hétköznapi a kocsija is... mármint, abból is a felsőbb kategória, de nem egy Lamborghini. Vagy legalább egy Mercedes... vagy BMW...
– Reggel edzésen voltam, aztán kettőig tartottam négy órát, amiből kettő csoportos oktatás volt. – bólintok, amikor Tobias megkerüli az autót és a vezetőoldalra száll be. – És te? Neked... milyen napod volt?
– Jó – mosolyog, miközben leveszi a kabátját. – A stúdióban voltam, majd a menedzsernél. Milyen korosztályt oktatsz?
Leveszi a kabátját és beül az autóba, én pedig követem.
Még mielőtt beszállnék, a csupasz vállaimon végignyal a fagyos svéd szél. Libabőrösen huppanok a hideg anyósülésre. A motor már jár és a fényszórók is felkapcsolódnak. Tobias hátra hajítja a kabátját az ülésre, én is így teszek a sajátommal. A műszerfalon matat. Bekapcsolja az ülésfűtést, és feltekeri a hőfokot, de tudom jól, hogy nagyon sokáig csak hideget fog fújni. Átkarolom magamat és összehúzom a lábaimat.
– Ne aggódj, mindjárt felmelegszik – mosolyogja, majd kiáll a parkolóhelyből. A rádióhoz nyúl, ami csilingelő hanggal jelzi a Bluetooth csatlakozást. Kihalássza a zsebéből a telefonját, és a kezembe adja. – A kód 2-0-1-0.
Értetlenül megrázom a fejemet, amikor egy fekete kijelző villan fel előttem. Bepötyögöm a számokat, majd eszembe jut, hogy egy kérdést a levegőben hagytam még közöttünk.
– Egyébként kisiskolás kezdőket.
Tobias kérdőn rám néz.
– Kisiskolás kezdőket oktatok.
– Értem – mosolyodik el. – Akkor jó vagy a kölykökkel, ugye?
– Vagy valami hasonló.
Tobias még mindig mosolyog, amikor a főútra fordul. Itt minden világosabb... a lámpák fénye élénkebb, az útszélre tolt hó felerősíti őket. Habár éjjel van, koromsötét, mégis, nappalinak érződik minden Stockholm szívében.
– Valami olyat indíts, amin nem alszom el – folytatja, mikor megállunk a pirosnál. – A pályán bekapcsolom a tempomatot.
Belépek a Spotify-ba és végigpörgetem a lejátszási listákat. Pár pöccintés után megállapítom, hogy egy pár keményvonalasabb banda válogatásait kivéve nem sokban különbözik az enyémtől. Def Leppard, KISS, Ozzy, AC/DC, Mötley Crüe, Bon Jovi... de akad Queen és Beatles is, illetve a keményebb vonalból Cannibal Corpse, Rammstein, Nine Inch Nails... Megadeth, Behemoth, Amon Amarth az alterből Red Hot Chili Peppers, Nirvana...
Egy átlagos metalhead lejátszási listái.
Rákoppintok a nyolcvanas évek rockballadáira, és az első, ami felcsendül, a KISS-től a Heaven's On Fire. Az első riff hallatán Tobias elmosolyodik.
– Ez szándékos volt! – Bizonygatja, még rám is mutat, de már közben rázza a fejét a ritmusra.
– A te playlisted! – kiabálom vissza, ő pedig teljesen átszellemülve dudorászni kezd. – Minek vannak rajta ilyen... vallásgyalázó zenék?!
– A dugásról szól! – mentegetőzik fennhangon, és fülig ér a szája. – Amúgy meg, kölyökkoromban a franc se gondolta volna, hogy sátánista leszek.
– Én már hétévesen szívesen játszottam kiskecskékkel és...
– Sátánista lettél – sandít rám Tobias, én pedig megilletődök egy pillanatra.
– Honnan...
– Aranyos a kis leviatánkereszt a lapockáid közt – mosolyodik el és az útról fél szemmel rám sandít. Lassan tangózik a váltón a keze, szinte cirógatja a fényes tetejét.
Oh... el is felejtettem, hogy ez a ruha mennyit mutat a testemből.
– Igaz is... – Előredőlök és émelygő gyomorral bújok ki a platformos bakancsomból. Felhúzom az ülésre a lábaimat, majd bekötöm magamat. – Tetszik a karodon a tetkó – pillantok a jobb alkarján hegedülő vörös ördögre. – Tartini Ördögtrillája, igaz?
– Wow – mondja egyszerűen, levakarhatatlan mosollyal az ajkain, de nem pillant rám. Az útra fókuszál. – Tíz pont a Griffendélnek.
– Mardekáros vagyok – bólogatok, majd a fejemet az ablaknak döntöm. Kellemes meleg van már a kocsiban, és ez égető pírt csal mindkettőnk arcára. Még mindig a tetoválását nézem az alkarján. – Vagyis... – javítom magamat. – Ez egy metszet, amit ahhoz a zenéhez csinált egy francia festő a tizenkilencedik században.
– Louis-Léopold Boilly, egészen pontosan – helyesli Tobias. – Ezek szerint ismered akkor a hozzá tartozó anekdotát is.
– Azt, hogy Tartini azt állította, a Sátán álmában megjelent neki és lediktálta a dallamot, ő pedig felriadva azonnal lejegyezte?
Tobias szélesen mosolyog. – Ügyes.
– Zenetörin nagy okkultista volt az egyik oktatóm...
– De jól tette – sóhajtva indexel ki a külső lesorolósávba és az autópálya bevezetőjére hajtunk. A fények lassan elhalnak körülöttünk, és pár perc múlva nem marad más, csak az éjszaka sötétsége, meg az abban felvillanó fényszórók mellettünk elsuhanó pacái. Tobias hátradől és beállítja a tempomatot száztízre. A gyomrom kicsit megfordul, majd kellemes görcsbe áll, amikor rá és a könyöklőn nyugvó karjára pillantok. Az enyémek az ölemben szorongatják egymást. Nem merek elhelyezkedni a kocsiban annál jobban, minthogy felhúztam a térdeimet és átkaroltam őket.
– Jobban érzed már magadat? – kérdezi, és közben fél szemmel rám sandít. Lehalkítja a zenét, hogy jobban halljon engem.
– Igen – bólogatok.
– Örülök, hogy megnyugodtál.
– Köszi a leszarom tablettát.
Tobias azonnal tudja, mire gondolok. Az útra pillant és kielőz egy autót. – Szükséged volt rá, kicsi lány.
Összeráncolom az orrom a becézés hallatán.
– Elég ramatyul festettél, tudod. Mármint... mikor Karl felnyomta a vérnyomásod, azután.
– Elemi érzéke van hozzá...
Tobias elmosolyodik. – Te pedig hagyod neki.
– Gyakran játszol őrangyalt?
Tobias acsarog az epés megjegyzésem hallatán. – Inkább csak nem szeretem, ha valakire ráerőltetik az akaratukat mások.
– Lovagias eszmék – sóhajtok és a fejemet a térdemre ejtem. Szinte andalítóan nyugodt lesz körülöttem minden. A kinti feketeség. Az elsuhanó fények. A táj és a lélek egyensúlya. Az autó kényelme. A csípős, kellemes férfi parfüm illata...
– Nézz rám, kislány – ráncolja össze számonkérően a szemöldökét. – Úgy nézek én ki, mint egy lovag?
Vállat vonok. Elnehezedik a szemem egy pillanatra, de nem akarok elaludni. Előveszem Tobias telefonját és lapozok a számok között. Az Enter Sandman indul el és a félhomályos kocsiban, ahol csak a műszerfal fényei szolgáltatják a világítást, látom Tobias lábát ritmusra mozogni.
– Ha azt mondom, igen? – kérdezem, elfojtok egy ásítást.
Tobias mosolyog. – Akkor szívesen elviszlek dilidokihoz is.
– Nem erőltetem inkább – sóhajtok fel. Megkordul a gyomrom, félhangosan, de szerencsére elnyomja a zene. Valóban... már egyáltalán nem vagyok ideges. Nem félek. Nem érzem magamat kellemetlenül. És éppen ebből kifolyólag... éhes lettem.
Tobias felsóhajt. – Amúgy... nagyon jól játszottál.
– Vártam már, hogy mikor fogod felhozni...
– Ennyire kiszámítható lennék?
– Vagy csak én nagyon okos.
– Apádnak nem akarsz szólni, hogy eljöttél? Csakhogy biztosan ne keressen... vagy ijedjen meg...
– Dehogy fog megijedni. – Legyintek, és a hangom olyan keserű, mint amilyennek érzem a szájízemet is ebben a pillanatban. – Olyan részeg lesz, hogy arra sem emlékszik majd, hogy ott voltam-e egyáltalán...
Tobias ingatja a fejét. – A lánya vagy.
– És? – horkanok lehangoltan. Az autó műszerfalára simítok, és végigtáncoltatom rajta a körmömet a digitális kijelzőig. – Felnőtt vagyok már, különben is, jó pár éve... nincs szükségem a babusgatásra, sőt, soha nem is volt...
– Mégis örülsz neki, hogy elhoztalak, nem?
Összeráncolom a szemöldökömet. Igaza van megint és sem a kedves mosolya, sem a lágy hangja nem indukálja azt, hogy ráförmedjek, ezért inkább csak hallgatok. Hallgatásom közben beharapom a számat és magam elé meredek az útra.
– Neked pedig jól esik, hogy elhoztál, nem? – mormogom végül az orrom alá, annak reményében, hogy Tobias nem hallja meg. A térdemen támaszkodva felé fordítom a fejemet. Van időm megnézni a félhomályban az arcvonásait. A sárgás fényektől lidérces sötét egy érdekes perspektívából láttatja őt; valahol félúton a valódi énje és a fejében élő karakter között. Mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde... vagy valami ahhoz hasonló.
– Menő a másik tetkó is – töri meg a csendet Tobias. – Az egy kelpie, ugye?
Bólogatok és a szóban forgó alkaromat kihúzom a fejem alól. – Mordred.
– Mordred?
– A lovam.
– Van még máshol is tetkód?
Bólogatok, és egy apró forróság szökik az arcomba. Felmutatom a másik karomat, amin a két egymásba fonódó felfelé és lefelé három-három ujjal mutató karmos kéz van. – Ezen kívül... – A bal belső felkaromat mutatom felé, amin szép virágminták között talpas betűkkel sírkőbe vésve áll a 'Never Trust The Living' felirat. – Aztán... – A másik orsócsontomon megkeresem a kelpie sörényénél a megszakadó olajágba fraktúrákkal varrt 'Dead But Pretty'-t. – És... hmm... ami még napfényes helyen van... – Felhúzom a lábamon a szoknyámat, a bokámnál egy polaroidon két szellem képével, ami alatt a 'No feet' szöveg áll.
Tobias kuncog. – És a nem napfényes helyek?
A gyomrom görcsölni kezd.
– Van egy a melleim között... – pusmogom, és árgus szemekkel figyelem a reakcióit. A szemöldökei megemelkednek. – Egy az alhasamon... és a derekamon, meg a combjaim hátsó felén...
– Micsodák?
– A melleim között egy memento mori...
– A baleseted miatt?
Megjegyezte. – Igen...
– És a derekadon? – mosolyog.
– Két egymásba tekeredő kobra...
– Betegebb vagy, mint én – nevet fel.
– Ember! A zenéiden szocializálódok karantén óta.
– És ez alapján – dúdolja Tobias. – Milyen érzés a kedvenc sztároddal autózni?
– A kedvenc sztárom Papa Emeritus – sóhajtok. – Nem pedig Tobias Forge.
– Oh, igen – vigyorog a férfi. – Helyes válasz.
– Egyébként, nehéz fejben összehoznom téged vele. Velük...
Tobias ádámcsuktája finoman mozdul egyet, közben pedig a vigyora mosolyba simul. – Néha nekem is magamat...
– És egyébként, felettébb jó érzés.
– Jó?
Bólogatok. – Megnyugtat.
– Vagy a szedatív szer, amit bevettél. Ugye nem ittál rá? Ki ne dőlj itt nekem...
– Nem fogok – rázom a fejemet. – És szerintem az már a füves motorosnál kitisztult belőlem.
– Jó kombó. Füves ÉS motoros...
– Te nem szoktál?
– Nincs motorom.
Elvigyorodok Tobias szórakozott mimikájának láttán.
– Különben is, nem mondták még, hogy ne kerülj rossz társaságokba? – kérdezi, tettetett számonkéréssel a hangjában. A mosolya árulja csak el, hogy mennyire jól érzi magát.
– De, de általában nem hallgatok a tanácsokra.
– Üdv az egyházban, kedvesem.
– Laudetur.
Tobias nevetés közben beleharap az alsó ajkába, majd benedvesíti a nyelvével. Bohókásan cirógatja a sebváltót, és a lába Bon Jovi ritmusára jár. A Runaway megy. Megcsapja a fülemet a halk dudorászása. A hangját hallani ilyen közelről, mindenféle autotune és hangosítás nélkül lebilincselő. Tisztán dúdol, de mégis sejtelmesen, mintha csak valami túlvilági altatódal lenne.
Oh, she's a little runaway...
Daddy's girl learned fast... All those things she couldn't say...
Beleborzongok a refrénbe, akárhányszor énekli el. Behunyt szemmel hallgatom, és úgy érzem, soha életemben nem voltam még ilyen nyugodt, akármennyire is idegen a helyzet. A lábam ritmusra jár. Ringatom magamat, addig a pontig, mikor már minden csendes és fülledten tompa.